Rosta S. Csaba: a város erőt gyűjt

Nincs olyan, hogy pesszimista építész

Rosta S. Csaba
2020.04.27. 20:02

KarantÉN címmel új sorozatot indítottunk: ismert és inspiráló, városunkhoz kötődő embereket kértünk meg, írjanak olvasónknak. A napló jellegű bejegyzéseikben beengednek minket a nappalijukba, a kertjükbe, esetenként pedig még a háló- és fürdőszobájukba is, hogy mindannyian lássuk, ők mit kezdenek a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzettel. Rosta S. Csaba építész gondolatait olvashatják.

Hirdetés

MARCEL BREUER

Ülök egy Marcel Breuer székben a nappalimban. Egy Marcel Breuer életéről, munkáiról szóló angol könyvet olvasok. Budapesten a legfontosabb építészeti galéria nagytermében, a Marcel Breuer teremben március 18-án megnyílt – volna – az építész pályafutásom 30 évét bemutató kiállítás. 66 makett, 44 tabló, kétszer 30 perces film. Előzetesen 200-250 barát, tanár, építész kolléga, művész, zenész, megbízó, kivitelező, gyártó, forgalmazó jelezte, hogy velünk ünnepel. Győri Balett Sebestyén Bálinttal erre az alkalomra koreografált tánc etűdöt. Jazz zenekarom, a RAS Q teljes felállásban játszotta volna először a vadonatúj METRO albumot, amit a Zenekápolnában rögzítettünk közvetlenül a kiállítás előtt. Babarczi-borokat ittunk volna. Professzorom Finnországból jelentkezett volna be videón, a megnyitót Popovits Zoltán világhírű ékszertervező és szobrász barátom, a Moholy Egyetem díszdoktora mondta volna…

Vigasztalom magam. A kiállítás kész, fotók készültek. Április elején vége lett volna… még el sem kezdődött. Talán májusban megtartjuk a vernisszázst, vagy rögtön a finisszázst? Talán júniusban, júliusban. A FUGA Galéria zárva. Vigyáz az életem művére, rácsok mögött, vírusmentesen.

Vigasztalom magam, hogy a barátok eljöttek volna, Hefter Laci üvegművész, Kaszás Károly Ybl-díjas tanár úr, Beke Laci a művészettörténész, Bojár Iván építész kritikus, mind- mind egy elmaradt ölelés, kézfogás, egy baráti szó. De ha eljönnek ennyien, akár abban a nagynak tűnő teremben, az utcán akaratlanul is megfertőzhettük volna egymást. Azokat az embereket, akik nekem a legfontosabbak.

Apámat, aki 85 éves és látni akarta a fia tárlatát a tolószékből, találkozni akart a volt évfolyamtársaival, akivel az ’56-os vérzivataros időben is tudtak matematikát tanulni. „Aki megmaradt, jöjjön el, találkozzunk ott”. Ez volt a terve. Mi lett volna, ha találkoznak?

Vigasztalom magam, nem történt baj. Megnyertük a csatát ebben a láthatatlan ellenséggel vívott háborúban. Ha vége, bizony koncertezünk, beszélgetünk, a jelen kollégákkal és a 30 év alatt nálunk megfordult sok-sok építésszel egymásba kapaszkodunk és közös képet kérünk, hogy legyen az a RAS 30 örök emlék. Fogunk még egymásba kapaszkodva, maszk nélkül örülni annak, hogy van közös múltunk, közös jelenünk? Vagy zsigeri lesz a félelem? Másfél méter távolságból hűvösen gratulálunk, ne adj Isten e-mailen? Lesz még a világ ugyanolyan, mint március elején?

Vigasztalom magam. Marcel Breuer pár héttel korábban halt meg, mint ahogy a New York-i Modern Művészeti Múzeumban megnyílt az életmű kiállítása. Úgy halt meg, hogy sem szülővárosában Pécsett, sem Magyarországon nincs megépült épülete, csak a világ sok helyén Párizstól Londonon át az USA-ig. Óriási hatással volt a modern kor építészetére. Sokszor kezdett új életet világégés után, tiszteletreméltó pálya az övé, hitet ad, ha olvasok róla.

Nekem van épületem a szülővárosomban, van Magyarországon és talán megérem a RAS 30 megnyitóját, legfeljebb kijavítjuk RAS 31-re. Nincsenek párhuzamok, semmi sem olyan, mint korábban látszott. Csak tanulságok, csak példák. De nincs olyan, hogy pesszimista építész.

Budapest után még Pécs kérte a kiállítást, fel a fejjel. Szeptemberben. Szeptember az új remény. Győrben az Öt Templom Fesztiválon szerettem volna kiállítani. Több szempontból is lehetetlen. Senki sem próféta a saját hazájában.

BARTÓK

Rákász Gergelytől kaptam egy BARTÓK CD-t Sárik Péter trió jazz értelmezésében. Rongyosra hallgatom, voltam koncerten, még épp lehetett, megnéztem az online koncertet a neten. Lesznek koncertek, ahol az első sorban ülve, leintegetnek mai korunk Bartókjai, ha megismernek? Lehet a koncert után vállon veregetni azt, aki épp csodát művelt? Elhívhatom a saját koncertemre? Játszhatunk esetleg együtt, állhatunk szorosan egy kis jazzklub, például a győri Rómer színpadán?

Vagy tegyük fel a stúdióalbumot egy megosztóra, számolgassuk a letöltéseket, like-okat biztonságos másfél méter távolságból? Eladják a hangszereiket, zenébe temetkeznek a zenész barátok. Sorra mondják le a koncerteket, fesztiválokat. Mi lesz a zenével, ami ott születik meg hátborzongatóan közel, ahogy a színpadon állunk? Bálint dobjain, Barabás Tomi basszusán, Kovács Öcsi trombitáján és Tóth Tomi hegedűjén? Minden rezdülést hallok, ha 50 centi a távolság. De neten keresztül nincs katarzis.

Dühömben nem nyúltam gitárhoz. A múlt héten behangoltam. Ezen a héten már játszottam. A használt húrok között keresem a reményt a folytatásra. Nem lehet új húrokat venni.

Vigasztalom magam. Ha vége ennek a szörnyű ellenség nélküli háborúnak, legalább ráérnek a barátok, nem viszi el őket Presser, Szakcsi és a többi nagyágyú. Egy kicsit újra zenei gondolatokat cserélünk próba közben. Nem baj, ha borongós, majd „kizengjük idegeink húrjaival”, min mentünk át.

GYŐR

Minden tiszteletem a tanároké. Az otthon maradt gyereket nem érdekli a történelem. Nincs lehetőség koncentrálni a saját LEGO, saját ágy, saját TV, saját telefon vonzásában. Nincs iskolapad, nincs csengő. Nehéz küzdelem, hogy most játsszuk azt, hogy iskola van. Kivéve, ha egyedül koszorúzunk egy 1944-es Vagongyári bombázási emlékművet. Mert sok révfaluival együtt most nem lehet. Nem érdekli a fizika, kivéve, ha az orra előtt készül egy aláfeszített 30 méter fesztávra készülő hangár makettje. Segít, érti, hogy mi mit tart, mit feszít, hogy nem dől össze. Nem érdekli, hogy mitől Füles a Füles bástya, kivéve, ha esténként arra visz az utunk, kerékpárral bolyongjuk be a várost. A várost, ami szinte üres, de a mienk és tele van történelemmel. Tele van tehetséges emberrel, akik most féltik egymást. Ezért épp otthon vannak. Tele van a Győrkőcfesztivál helyszíneivel, a táncfesztivál emlékeivel és a borfesztiválok pavilonjainak hűlt helyével. Üres a város, de érezni akarjuk, hogy erőt gyűjt.

Minden este elkerékpározunk a kisfiammal, hogy lássuk, lappang az energia minden utcában, minden macskakövön, minden téren.

Rendet teszek a kertben. Ha eljönnek a lányaim grillezünk, kitesszük a nagy asztalt és távolságot tartunk egymástól. A legnagyobb asztalt. Féltjük egymást és nem érünk egymáshoz. Paradoxon.

ONLINE ÉPÍTÉSZET

Sokat vesztettünk az utóbbi hetekben. Hitet, reményt, jövőt. De mi vagyunk a szerencsések. Megszoktuk ezt a virtuális világot egy évtizede már. Én fejben tervezek, nekem nem kell iroda, a laptop és az okostelefon elég. Budapesten, Győrben, Sopronban ülnek a kollégáim, e-mailen, Messengeren, Drive-ban születnek a tervek. Két hónapja nem használtuk a tárgyalót. Szép új világ…?

Villák, társasházak, loftok, hotelek, hangár, irodaház. Néha azért el kell mennem a helyszínre. Hogy érezzem a hely szellemét, a Genius Locit. Anélkül nem megy, mert érezni kell egy táj, egy telek, egy ház illatát is. A Google Maps-nek nincs illata. Kimegyek, sétálok, begyűjtöm a hangokat, az illatokat, tisztes távolságban. Próbálom nagyon mélyen tárolni, nehogy elvesszen a közvetlen élmény. Online tér, online katarzis nincs. Az egy dimenziós. Nekünk az alkotáshoz minimum három kell, és még a zsigeri élmények is. Arra pedig nincs algoritmus.

De örülök, hogy az építészet generációkon átívelő művészet, melynek helye kötött, de a hatása időtlen. Egy pár hónapos kiesés nem érezhető, nincs olyan drámai szerepe az időnek, mint a turizmusban, a vendéglátásban, vagy a gyártásban, kereskedelemben. Féltem őket, orvos barátaimat, az idős kollégákat. Vannak veszteségeim. Meggyászolom őket. Temetésükre nem mehetek. De tegnap is éreztem a város illatát. Legyen az Budapest, vagy épp Győr. Érzek illatokat. Szóval még nem vagyok koronás. Ti is érezzétek az illatokat! Hamarosan az én-időt felváltja a mi-idő.

Akkor mindegyikünknek ott kell lenni a vernisszázson. Vigyázzatok magatokra. Tervezzünk a koronás idők utáni térben. Gyártsunk terveket. Más lesz minden.

További KarantÉN történetek:

Egyetlen dolog a miénk: a jelen – Sárai-Szabó Kelemen írása,
A karantén akárhányadik napja – Jakabos Zsuzsanna otthon töltött napjai,
Sorozatfüggők önkéntes karanténban – Balla Richárd naplózza az elvégzett teendőket,
Húsz fekvő minden Győrfi Pál-videó után – Egy személyi edző a négy fal között,
Bábművész a korona idején – Kocsis Rozi előre „szalad” ,
Együtt, egymásra vigyázva várnak – Hiányzik a munka a 86 éves Bede-Fazekas Csabának,
Szarka Zsófinak döntenie kellett: megy vagy marad – Új főzőműsor, saját készítésű pékáru, sajt és felvágott,
Nem szabad sajnálni az energiát az inspirálódásra – Blogol, vlogol, mesét olvas Markó-Valentyik Anna,
Élő színház a karanténban – Nagy Balázs nem hagy egyedül,
A maszktól párásodó szemüveg – dr. Horváth Sándor Domonkos is beszámolt egy napjáról,
A túlélést segítik a megélt élmények – Kokas Éva sem tétlenkedik,
Agarak a rácsok előtt – Járai Máténak szombaton lett volna premierje,
A világ most menzaéttermi megvilágításban „pompázik” – Váray László a józan észnek drukkol,
Online tréning a Győri Balettnél – A táncosok karrierjében a kiesés pótolhatatlan,
Lélekkaparó időt élünkMaszlay István a mementó moriról.

Kapcsolódó témák: #KarantÉN | #koronavírus |
likeold
a fb oldalunkat