Közel tíz évvel az első, hét évvel a második villanyszerelő eltűnése után a bíróság kimondta: É. Imre gyilkolta meg egykori munkatársait. Az elsőfokú ítélet a négyévnyi tárgyalásfolyam lezárásaként, szerdán született meg a Győri Törvényszéken.
Zsúfolásig megtelt a Győri Törvényszék nagyterme szerdán, ugyanis közel 50 ülés után – ha csak elsőfokon is – végre pont került É. Imre ügyének végére. Ahogyan arról portálunk többször beszámolt, hét éve indult nyomozás a váci O. Vilmos 2015-ös és a mosonmagyaróvári M. Zoltán 2018-as eltűnésének ügyében, amelyekben a velük munkakapcsolatban lévő É. Imrét gyanúsították meg a hatóságok. Ugyan a férfi már az első eset kapcsán is a nyomozók látókörébe került, egy számára szerencsés véletlen folytán futni hagyták, majd néhány évvel később újra gyilkolt. Az indíték mindkét esetben vagyoni eredetű volt: O. Vilmosnak egy markolóért kellett meghalnia, M. Zoltán esetében azonban egy tetemes tartozást akart így megúszni a gyilkosa. Épp az elkövetés motivációja miatt – bár a holttesteket a föld nyelte el – dr. Takács Róbert ügyész súlyos büntetés kiszabását indítványozta.
Dr. Bóka Tibor szerdán hirdette ki a Győri Törvényszék ítéletét, mely szerint É. Imrét bűnösek találták előre kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból, több ember sérelmére elkövetett emberülés bűntettében. Ezért a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztésre és tíz év közügyektől való eltiltásra ítélte úgy, hogy beszámítja a vádlottal szemben fennálló, a szabadságát korlátozó intézkedések időtartamát. Az ítélettel kiszabott szabadságvesztést a legszigorúbb büntetési intézetben, fegyházban kell letöltenie, É. Imre legkorábban 40 év múlva bocsátható feltételesen szabadlábra. Az ítélet nem jogerős, mivel a vádlott továbbra is tagadja a bűncselekmények elkövetését, ezért élt a fellebbezés lehetőségével.
É. Imre különösebb érzelemnyilvánítás nélkül, csukott szemmel hallgatta végig a rá kiszabott ítéletet, amelyről dr. Bóka Tibor úgy nyilatkozott, hogy mivel az ügy a kezdetektől a teljes nyilvánosság előtt zajlik, azzal az általános üzenettel kell, hogy bírjon, hogy még csak hasonlót se akarjon senki sem elkövetni.
„A vádlott vallomása egy aranybánya” – idézte fel az ügyész szavait dr. Bóka Tibor, aki a beszédes szóhasználat helyett inkább információgazdag jelzővel titulálta a nyomozati anyagot. „É. Imre a lehetőségeit maximálisan kihasználta úgy, hogy végig az igazmondás látszatát próbálta kelteni, hiszen többször elmondta, hogy segíteni akarja a hatóság munkáját. Két dolog nem jön vissza: a kilőtt nyíl és a kimondott szó” – ennek ellenére a vádlott többször próbálta felülírni a saját állításait a bíró szerint. Érzékletes hasonlattal élt: egy régi festményt lát, ahol a festő takarékossági okokból új képet festett egy, már korábban elkészült műre. Az ügyben eljáró bíró hosszasan ismertette a tényeket, amelyeket cikkünkben a továbbiakban részletezünk, kiegészítve a bírói indoklással.
A bizonyítási eljárást nemcsak a földi maradványok hiánya nehezítette, de az a jogszabálymódosítás is, amelynek köszönhetően a vádlott minden nyomozati anyagba betekintést nyerhetett, így a kutatás eredményeihez igazíthatta az aktuális vallomását. É. Imre azonban hiába próbált kibújni a felelősség alól, nem tudta meggyőzni a vádat képviselő dr. Takács Róbert ügyészt. A vádhatóság és a sértetti képviselet is a közelmúlt két, precedensértékű, kúriai ítélettel lezárt esettel példálózott: a darnózseli hentes felesége és a Novozánszky (VV) Fannival szemben elkövetett gyilkosságok ügyében is a legmagasabb fokon született végleges határozat. E két esetben a legmeggyőzőbb bizonyítékok, azaz a holttestek hiányában a bizonyítást a tényből tényre következtetéssel folytatták le.
Ilyen esetben a büntetőjogi felelősség és az ölés ténye nehezen megállapítható, de nem lehetetlen. A nyomozás során számos, az eltűntekhez köthető tárgyi bizonyíték került elő, szép számban akadtak terhelő tanúvallomások, de É. Imre is hibázott. Az ügyész épp ezekre és a gyilkosságok feltételezett idővonalára építette fel perbeszédét:
A védelmet ellátó dr. Bagó Ottó is felhozta példaként a két esetet, ám ő ellenkező kontextusban, ugyanis attól tartott, hogy túl egyszerű megoldást kínál és a hasonlóságok esetleg hibás következtetéseket hoznak. Ám a bíró megnyugtatta: szerinte egy jogban jártas ember átlátja azt a zárt logikai láncolatot, amely alapján a módszer ugyan nem állapítható meg, de a halál ténye igen. A holttesteket pedig prózai okokból nem találják: a hatóságok nem megfelelő módon és rossz helyen keresték őket.
Az üggyel kapcsolatosan dr. Bóka Tibor bíró a sértetti képviseletet ellátó dr. Lichy Józsefnek is szót adott a február 5-ére kitűzött tárgyalási napon. Az ügyvéd számára nem volt ismeretlen a buktatókkal teli eljárás, ugyanis a móri mészárlás és a soroksári futónő meggyilkolásának ügyében is részt vett védőként, de ő képviselte a fent már említett VV Fanni családját is. Lichy azt remélte, hogy ugyan olyan bátorsággal és karakán módon fog hozzányúlni É. Imre esetéhez a bíróság, ahogyan azt az utóbb említettnél is tette. Az ügyvéd ezúttal egy tanúvallomást emelt ki: úgy véli, a vakszerencsének köszönhető, hogy nem T. László, szintén É. egykori munkatársa volt az első áldozat. A férfi nyilatkozatában kifejtette, hogy ő is arra az Ikrény melletti tanyára beszélt meg találkozót a gyilkossal, ahová a két későbbi áldozat. É. fegyvert fogott rá, ám az nem sült el, T. László csak így tudott életben maradni.
Ezen a tárgyaláson M. Zoltánné is szólhatott. A megkapó beszéd a család életéről szólt és ismertette azokat a részleteket, amelyek arra engednek következtetni, hogy férjének – É. Imre állításával szemben – esze ágában sem volt felégetni a múltját és elhagynia a szeretteit.
Dr. Bóka Tibor osztotta az asszony véleményét, ugyanis a rendezett családi körülmények között élő férfiaknak nem volt okuk felszámolni addigi életüket, és további nyomós indok, hogy olyan gyógyszert szedtek, ami miatt állandó orvosi felügyeletre szorultak. Megemlítette M. Zoltán apósának nyilakozatát is, amelyben a rokon egy közös horgászatot idézett fel. Amikor veje – aznap már sokadszor – telefonon hívta családját, megkérdezte, miért tartja ilyen sűrűn a kapcsolatot velük. Zoltán erre annyit tudott válaszolni: “Fater! Imádom őket!”
Kiemelkedő jelentőséggel bíró tény az is, hogy bár É. Imre szerint Magyarországtól távol éli világát O. Vilmos és M. Zoltán is, a körözések, és a civil kutatások ellenére sem futott be egyetlen olyan bejelentés sem, amelyben bármelyik férfit említik úgy, hogy valahol látni vélték őket.
Az ügyben utolsóként dr. Bagó Ottó védőt hallgatta meg a bíróság február 13-án. Az ügyvéd szerint védence, aki „egyszerű, mint egy fakocka”, alkalmatlan bűncselekmény elkövetésére. A bizonyítékokat nem volt értelme sorra vennie, inkább a vallomásokat boncolgatta. Az alkoholistának titulált tanú, valamint a hozzátartozók – véleménye szerint – elfogultsággal teli nyilatkozatai nem győzték meg a védőt és a tárgyalóteremben tartózkodókat meglepve állította, É. Imre helyében ő kereket oldott volna.
A bíróság álláspontja szerint azonban a bűncselekmények elkövetéséhez nem kellett különösen magas intelligencia, szerencse viszont annál inkább. Megemlítette, hogy csak a véletlen műve, hogy az első, a horrortanyára hívott férfira szegezett pisztoly nem sült el és a másik munkatárs esete is, aki bizalmatlanságból társaságban ment el az É. Imrével megbeszélt találkozóra. „A két áldozat esetében elmondható, hogy sem társuk nem volt, sem szerencséjük”.
Dr. Bóka Tibor szerint teljesen normális reakció a vádlott részéről, hogy megpróbálta orránál fogva vezetni a hatóságot. Tette ezt a folyamatosan kozmetikázott vallomásokkal, az elrejtett bizonyítékokkal és azzal a később baklövésnek bizonyult utasítással, ami a rejtélyes módon elhasznált, nagy mennyiségű hipó pótlására vonatkozott. Költői kérdés volt csupán, hogy honnan tudhatta É. Imre már a letartóztatása után, hogy hipót tartanak otthon? Sőt: hogyan lehetséges az, hogy a vegyszert több hónappal a letartóztatásának elrendelése után gyártották? „Hogy miért van ott, az innentől eléggé könnyen behatárolható” – hívta fel a figyelmet dr. Bóka Tibor.
Bóka szerint beszédes tény, hogy bár meggyanúsították a két férfi eltűnésével, a vádlott semmit sem tett annak érdekében, hogy előkerítse a neki busás hasznot hozó munkatársakat (egy korábbi tárgyaláson aranytojást tojó tyúkként emlegette O. Vilmost).
A bíró feltételezése szerint, ha valaki a teremben ülők közül felkiáltott volna, hogy ott van M. Zoltán és O. Vilmos, vélhetően többen hátra fordultak volna, de É. Imre mozdulatlan marad, mert ő tudja, hogy a férfiak már nincsenek az élők sorában. És bár holttesteknek nyoma veszett, egyszerű logikával jutott erre a következtetésre. Álláspontja szerint a vádlottnak szüksége volt arra, hogy megtarthassa a markolót, de el kellett tűnnie annak a személynek, akit összekapcsolhatnak a géppel, valamint szüksége volt arra is, hogy a magas pénzösszeget teljes joggal követelő ember létezése is megszűnjön. Mivel É. Imre feje felett összecsaptak a hullámok, csak így tudott levegőhöz jutni.
A többórás magyarázat után a vádlott megértette a döntést, de nem fogadta el azt, így az ügy másodfokon folytatódik. É. Imre továbbra is ártatlannak vallja magát és bűncselekmény hiányában kérte felmentését. A vádlott és védője kérték a fogvatartás körülményeinek enyhítését, amit dr. Bóka Tibor elutasított, így É. továbbra is a börtönben várja a végső ítéletet a kettős gyilkosság elkövetése ügyében.
A tárgyalást követően M. Zoltánné úgy nyilatkozott, elégedett az ítélettel és valamelyest megnyugodott. Úgy véli, É. Imre megérdemli a súlyos ítéletet. „Van annál súlyosabb, mint amit történt? Nincs. Milyen döntést érdemel? Ami a legsúlyosabb.” Az asszony szerint fel sem merülhetett a felmentés lehetősége azon szenvedések után, amit az áldozatok éltek át, mielőtt a vádlott „elsöpörte őket a földről”. M. Zoltánné úgy véli, É. nem vállalja a felelősséget és másodfokon sem fogja elismerni a gyilkosságok elkövetését, de elképzelhető, hogy egyszer kiderül, hol lehetnek szeretett hozzátartozójuk maradványai. „Bebizonyíthatná, hogy van benne tisztesség és becsület. Lehetne ő egy tisztességes gyilkos is” – zárta M. Zoltánné utalva arra, hogy É. elárulhatná, hova rejtette áldozatainak testét.
Az ügyet továbbra is figyelemmel kísérjük és tudósítani fogunk a másodfokú eljárás eredményéről.