Szemszög
Azt mondják sokan, hogy a változás jó. Nem vagyok erről meggyőzhető, bevallom. Tíz évvel ezelőtt Győr elvesztette ikonikus Duna-parti személyiségét, Ács Miklósnét, Ilus nénit. Mert sokakkal közösen én is csak így neveztem. Ilus néni birodalma, a kis csónakház sincs már. Még mindig fáj, hogy elvesztettem Ilus nénit, akiről tudom, hogy őszintén szeretett, ahogy csak egy tiszta szívű ember képes.
2015. február 27-e óta nem tudok úgy lemenni a Duna-partra, hogy ne teljen meg könnyel a szemem, ha végignézek a szép, ám számomra roppant steril sétányon. Hiányzik onnan a Csónakház és Ács Miklósné, Ilus néni. A kis törékeny idős asszony, akit most is látok magam előtt: lábai körül imádott befogadott cicái és a kacsák, akik délelőtt és délután is megjelentek. Csodálattal néztem, hogy Ilus néni megérkezésére máris jöttek felé a vadkacsák, egészen a csónakház lépcsőjéhez. A bizalom kölcsönös volt, a szövetségük megingathatatlan: számíthattak egymásra ha esett, ha fújt.
A véletlennek köszönhetően ismerhettem meg Ács Miklósnét, ám jellemző, hogy akkor is egy kutyus sorsa miatt aggódott. Megszólítottam, segítettem neki, beszélgettünk, s fél óra múlva már meghívott, hogy látogassam meg bármikor a kis Duna-parti csókaháznál, amikor csak kedvem tartja. Még annak a kornak a szülöttje volt, aki nem félt megbízni az emberekben, vagy csak éltes kora miatt ismerte fel milyen szándékkal közelednek feléje? A kettő között lehetett az igazság.
Onnantól napi vendége lettem Ilus néninek, aki a hajózási szezon során élete végéig kinyitott… Várta a vízre érkezőket, aggódott, hogy vajon lesz-e elég csónak a stéghez kötve. Rutinosan és boldogan végezte a napi teendőket a csónakház körül, amely soha nem volt neki teher, 90 év felett sem. Sok délutánt átbeszélgettünk. Csak ült az öreg foteljében, amire görgőket még a férje szerelt, hogy könnyebben kihozhassa a teraszra. Szinte mindig odakucorodott az ölébe az egyik cica, és csak mesélt, mesélt… Soha nem fogyott ki a történetekből. Megismertette velem a Duna-parti életet, s úgy mesélt, hogy szinte láttam magam előtt az egykor pezsgő vízi közösségi életet.
Ilus néni 90 felett is csak a víz mellett érezte magát jól, az volt az igazi otthona. Úgy is, hogy a férje már évtizedek óta elhunyt és szeretett Buksi kutyáját is nagyon rég elvesztette. A befogadott cicákért mindent megtett. Amikor kicsik születtek, megkért, hogy hozzak szemcseppet, azzal gyógyítgattuk őket együtt. A saját ebédjéből tett félre nekik, ahogy hidegebbre fordult az idő. A Stelczer Lajos utcából sietett, hogy még meleg legyen az ebéd, mire leér a partra. Sokszor megkérdeztem mit főz magának. A kakaós tésztát nagyon szerette…
Gyermeke nem született, fájt ez neki mindig, de beletörődött. Rajongva szerette a férjét, az öccsét, és soha senkiről egy rossz szót nem szólt. Engem egy kicsit szerintem „örökbefogadott” … Beengedett takaros kis belvárosi otthonába, ami azt hiszem egy idős hölgytől nagy bizalmat jelentett. Példás rendet és tisztaságot tartott, soha nem fordulhatott elő, hogy az ágy ne legyen bevetve, vagy ne legyen elmosogatva. Néha engedte, hogy segítsek a parton, s én mindig csodáltam, hogy 90 év felett is mennyi energiával látta el önmagát, a lakást és a csónakházat. Mindig mondta, hogy „ne menj még kicsi Kata…” Megszokta az egyedüllétet, de mindig örült, ha valaki meglátogatta.
Tudtam az eszemmel már a megismerkedésünk napján, hogy napjai vannak. Mégis három éven keresztül látogathattam, hallgathattam a történeteit. De nem csak ő beszélt: soha nem hagyta ki, hogy rólam, a szüleimről, a szomszéd néniről és persze az én cicámról érdeklődjön. Azt is mindig megkérdezte ez a csepp kis néni, hogy tud-e valamiben segíteni… Olyan volt ő lent a Duna-parton, mint egy jóságos, idős varázsló, aki megfogta a kezem, s elvitt a múltba. A vendégeknek kikészített fotelbe süppedve sokszor elragadott magával a hangulat és azt hittem, soha nem ér véget a csoda. Mert naivan azt hittem, Ilus néni és a kis csónakház így együtt halhatatlanok, és még rengeteg időm van…
2015. február 27-én nem láttam kacsákat a parton és nem voltak kint a bútorok sem a teraszon. A minden évben frissen festett fa ajtón fekete keretes szöveg fogadott, rajta a szöveggel, amiről nem akartam tudomást venni, hogy megtörténhet. Pedig ott állt világosan: elment az Ács néni. Hazatért oda, ahová már nagyon vágyott: a szüleihez, a férjéhez, a szeretteihez. 93 év után örökre bezárt a csónakház. Még abban az évben lebontották. Tudtam, hogy ez lesz, mert Ilus néni sokat mondta, hogy ha lebontják majd, akkor vele mi lesz?! Kapott levelet róla, hogy így fog történni… Nos, bizony igaz, hogy Isten mindent szépen elrendez, mert Ilus nénit előbb magához szólította, így úgy hunyhatta le örökre a szemét, hogy rajongásig szeretett családi csónakháza még állt… Csak annyira hiányzik, az is, ahogy mondta: „Várlak kicsi Katám, gyere…”
A Duna-part pedig kihalt lett és személytelen. Ám biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem jut eszembe Ilus néni… Szeretném, hogy akik sétálnak a parton, tudják: milyen csoda állt itt hosszú évtizedekig és milyen csodás asszony őrizte a Duna-parti békét, a varázslatot. Mert az idő mindent megváltoztat azzal, hogy telik és sokszor okoz ezzel el nem múló fájdalmat… Szerencsés és hálás vagyok, hogy ismerhettem, hogy bizalmába, barátságába fogadott. Most, tíz év után is hiányzik…
Ám tudom, ez a világ, ez a Győr már nem lenne Ilus néninek való…