Örülök, hogy nem éltem akkor 103 évvel ezelőtt, amikor halálra ítélték Magyarországot. Így csak elképzelni tudom, milyen lehetett annak a több mint három és félmillió embernek, akik máról holnapra egyszerre idegenek lettek saját hazájukban. J. Kovács Andrea jegyzete.

Megtűrt, másodrendű, állampolgárok, akiket naponta megaláztak, meggyaláztak a történelem talán legigazságtalanabb békediktátumának következményeként. S nemcsak őket, hanem gyermekeiket, unokáikat és az ő leszármazottaikat is.

Orvosi fogalmakkal az ütés életveszélyes volt, hiszen létfontosságú szerveket ért. Nemcsak az ország területének kétharmada veszett el, hanem a gyárak fele, a vasútvonalak nagyobb, az út- és csatornahálózatnak pedig döntő része. Nem maradt egyetlen arany-, ezüst és sóbánya sem, odalett az erdők többsége is. A brutális csonkítást az áldozat mégis túlélte, a rá mért pörölycsapás nem tudta elpusztítani. Az elmúlt évszázad a lassú gyógyulásról szólt. Noha a csonkolás okozta fantomfájdalom nem múlt el, sajátos túlélési technikák segítettek átvészelni.

Haza a magasban. Illyés Gyula nem pusztán egy szívbemarkoló verset hagyott ránk, hanem programot adott mindnyájunknak. Magyarnak maradni mindennek dacára az anyanyelv, a kultúra, a hit, a közös múlt, a jelen és az együtt megálmodott jövő által. A határokon átívelő nemzetegyesítés is ennek szellemében kezdődött és folytatódik ma is.

Sokorópátkán székelykaput avattak, méghozzá a legnagyobbat a világon. Nem valamifajta kivagyiságból, hanem jóakaratból, nemes elhatározásból, magánszemélyek összefogásából. Így épül tovább a haza a magasban.