Lábita és meseszó

A népviseletbe öltözött hölgy óriási kofferrel érkezik. Már pakol is, előkerül a rongyszőnyeg, a festett sámli, a tekenő, a kanna, a kalap, a kendő, a faragott bot, a kolbász, a pityóka, a murok és a fuszulyka. Ízes, erdélyi tájszólásban beszél: „Tudjátok-e, hogy én Erdélyországból jöttem és hogy Erdélyország hol van?

Ott van Romániában, a szomszédos országban, de attól még olyan szép, amilyennek az Isten megteremtette, gyönyörű hegyekkel, völgyekkel, tavakkal, csobogó patakokkal. És székely embereket is pottyantott oda a teremtő!” A hölgy Csernik Szende székely mesemondó és lábbábos, aki az elmúlt hétvégén a Győri Könyvszalon mesekuckójában kápráztatta el a gyerekeket.

A mesemondás is, a lábbal bábozás is különleges mesterség. Hogyan talált rájuk, hol lehet ezeket megtanulni?

A mese talált rám. Már akkor, amikor megszülettem. Erdélyországban, mesés környezetben nőttem fel, a gyönyörű táj ringatott engemet, sok-sok szép mesén nevelkedtem. Tizennyolc éves koromig csak meséket olvastam magamnak, később a gyerekeimnek. Egyszer a gyermekeim óvodai mesenapján székely népmeséket olvastam fel, azzal ajándékoztam meg az óvodásokat. Annyira jó, élő íze volt annak a mesélésnek, annyira tetszett a gyerekecskéknek és nekem is, hogy továbbgondoltam. Ha a szájamban annyira jól áll ez a meseszó, akkor meg is kell eleveníteni a mesét, a szereplőket. Akkoriban még felolvastam a mesét, foglalt volt a kezem, de ott volt a két csóré lábam, hát azokra húztam fel a bábokat. Így kezdődött a lábitázás. És valahogy rám kerekedett a meseszoknya is, arra varrtam a hátteret, a díszletet. Úgy érzem, az istenke áldott meg ezzel. Én pedig szeretem átadni az embereknek a meséket. Mert ma úgy kell a mese, mint a kenyér az ember asztalára.

Honnan valók a mesék, a sokból melyik a kedvenc?

A szegény emberes és az állatos meséket szeretem. Gyűjtögetek, bújom a régi mesekönyveket, keresem azt a székely népmesét, amely még a szájamra, a lábamra áll, amelyik megérint belülről, amiről azt érzem, hogy nekem kell továbbadni az üzenetét, hogy az emberek ölébe pottyanjon. A saját, a székely meséinket azért tartom fontosnak, hogy tudjuk, honnan jöttünk és hogy hová tartunk. Hogy nem üres batyuval jöttünk, hanem teli batyuval.

Hogyan fogadják a gyerekek, amikor meglátják a bábokat a lábán, amikor meghallják a székely beszédet?

Ezzel, hogy én így mesélek, a csodát még jobban megerősítem bennük. Csodálkoznak, én is rájuk csodálkozom, hogy ők hogy tátják a szájukat. Érdekes, hogy egyáltalán nem idegen nekik ez a tájszólás, meg is magyarázom a szavakat, kijátszódjuk, hogy mit jelent a székely szó. Kíváncsiak, benne van az ősi vérben, hogy a székely és a magyar testvérnép. Ezért nem idegen számukra. Azért is vagyok, hogy ezt a gyönyörű nyelvet, amit kaptam, továbbadjam.

Kiknek mesél a legszívesebben?

Mindenkinek. Azoknak a gyerekeknek, akik ismerik a csendet, és azoknak is, akik nem, hogy legalább a mese által találják meg. Az a baj a nagyvilágban, hogy sok a zaj. A gyerekek nem ismerik a csendet, nem tudnak befelé fordulni, a felnőttek pedig folyton rohannak, azt mondják nincs idő. A meséhez csend szükséges. A mese kezdetén mindig elmondom a hallgatóságnak: súroljátok fel a lelketeket! És ilyenkor kérem, hogy mindenki simogassa fel a mellkasa fölötti részt. Hatásos. A mesevilágban meg tudunk pihenni és táplálni tudjuk lelkünket, szellemünket.

Ha itt végzett, merre megy tovább?

Hát csak járom az országot a meséimmel. Egyre többet hívnak haza is, Erdélyországba. Ennek is örülök, mert a mese visszakerül a bölcsőjébe.

Földvári Gabriella

Fotó: Marcali Gábor