Gyermekkoromban a zselés szaloncukor ott volt a fán minden karácsonykor. A lucfenyőn, ahonnan senki nem ette le, mert nálunk ez nem szokás! Tudtuk, hogy a nagymamáéknál meg óarany lesz, a karamellás. Teltek az évek, és mindent elárasztottak különféle ízű és csomagolású szaloncukrok.

Soknak köze sincs az ünnephez, a ráírt ízhez meg pláne…

Anyukám próbálta tartani a „vonalat”: zselés, arany szaloncukor. Ám egyre nehezebben lehetett kapni, cifrázták így is, úgy is, az íze is más lett.

Kényszeresen kutatni kezdtem a mára „retró szaloncukor” után.

Amikor először találtam a régihez hasonlót, eltettem őket az ünnepek után egy dobozba. Még megvannak, 2006 óta… Ám azért én minden évben próbálkozom: nem zselés, nem az az íz, ronda a papír, és be sincs vagdosva… Márpedig az én karácsony-fámon nem lesz másmilyen, csak arany színű szaloncukor! Az ízből engedtem, na! Amúgy sem szeretem igazából az édességet…

Most ránéztem erre a képre, és megértettem: nem a zselés, arany szaloncukorhoz ragaszkodom, hanem az állandósághoz, a biztonsághoz és ahhoz a légkörhez, amilyenek a gyermekkori karácsonyok voltak. Röviden: azokhoz, akiket és amiket mindig is szerettem…

Mert minden évben beértük ugyanazzal az ízzel és színnel, hiszen érzelmeket kapcsoltunk hozzá. Az óarany karamellás a nagymamáméknál, az arany zselés nálunk. Nem volt kőbe vésve, ám mindenki tartotta, és közben jelentése lett a szaloncukroknak…

Hiányoznak azok a karácsonyok, a nagyszüleim… Nem érdekelnek a szinte perverzzé vált, csicsás szaloncukrok! Számomra nem képviselnek semmit, amit magaménak érzek. Nincs bennük érzelem, ahogy lassan az emberekből is kiveszik. Mert engedjük, és beállunk a sorba!

Nos, nálam továbbra is arany szaloncukor lesz a karácsonyfán, amiről senki nem ehet le egyetlen szemet sem! És nem csak azért, mert van, amelyiket még 2006-ban vettem…