A Győri Közlöny 1895. október 10-i száma számolt be az új győri közkórházban folyó végső munkálatokról, mielőtt átadnák az épületet a rászorulóknak. Az első győri ispotály létesítéséről még 1751-ben döntött a városi tanács, amelyet Mulartz Henrik egykori várorvos újvárosi házából alakítottak ki.

A két férfi és egy női kórteremből, valamint egy betegszobából álló Szentháromság Kórház első seborvosának Franckenburg Ferencet, egy gyalogezred felcserét nevezték ki. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején a harcokban megsérült honvédeket ápolták az egyre inkább helyszűkében szenvedő kórházban.

1884-ben a budapesti Rókus kórház sebészeti osztályának volt alorvosa, Dr. Petz Lajos személyében új igazgató került a Szentháromság Kórház élére. Első teendője volt egy műtőszoba berendezése, de a penészes falak miatt el volt szánva egy új, jóval nagyobb befogadó képességű, modern kórházkomplexum létrehozására is. Kívánsága különböző adományokból és a városi költségvetésből 1895-ben meg is valósult a sánci-dűlőben fekvő elhagyott, homokgödrös, a régi polgári lövölde területén álló hatalmas alapterületű telken.

Az ünnepélyes átadásra november 3-án került sor. Elsőként a kápolnát áldották meg, majd Laszberg Rudolf gróf főispán megnyitotta a díszülést, ahol Petz igazgató felolvasta a kórház történetét. Az okiratot aztán egy üvegbúra alá helyezve egy, az igazgatósági épület főbejárata alatti fundamentumban kivájt kőüregbe helyezték. Ezután Laszberg főispán egy nemzeti színű szalaggal átkötött kalapáccsal a tetejére ütött háromszor és így szólt:

„Szolgáljon ez épület a szenvedő emberiség javára!” Ezt követően Zechmeister polgármester „Mindenki egészségesen távozzék innét” jelmondat kíséretében megismételte a rituálét. Az új kórház valóságos mintaképe lett a modern higiénia követelte épületeknek.

Mindenütt világos, egészséges, egymásba nyíló nagy és kis szobákat alakítottak ki, hatalmas kórtermekkel, melyeknek falait át meg át erezték a gőz- és vízvezető csövek.

„A gyönyörűen berendezett belgyógyászati épület mellett van a ragályos betegek részére épített pavilon, s emellett a bujakórosok pavilonja, alul a földszinten a hatalmas konyhákkal, mosó és fürdőhelyiségekkel egymásba nyíló, néhány perc alatt összevissza járható kisebb-nagyobb szobákkal. Lejövet e célszerűen elrendezett épületből, az élőhalottak számára épített pavilonba mentünk. Itt minden oly szomorúan lehangoló. A félhomályos szobák, melyekben a szerencsétlen elborult lelkű tébolyodottak fognak lakni, halk suttogással mintha ezen boldogtalanokról beszélgettek volna. […] Az élőhalottak eme szomorú háza mellett, az épülettömb legvégében fekszik az igazi halottak háza, kívülről alig sejtetve, hogy itt ér véget minden emberi szenvedés, itt tér nyugalomra a halálra rendelt.”