Bittera Gábor a nyolcvanas években lett tengerész, a fél világot bejárta, amely során számtalan kalandos, és nem egyszer veszélyes helyzetet élt át.
Hogyan lett valakiből tengerész a nyolcvanas évek Magyarországán?
A keresztapám a Magyar Televíziónál volt hangmérnök, és 1969-1970-ben Félix Lászlóval készítették el a Tízezer mérföld szárazon és vízen című sorozatot, amelyben a tengeri hajózásról is forgattak. Amikor visszatért, rengeteget mesélt a hajós élményeiről, ekkor döntöttem el, hogy én is tengerész szeretnék lenni. A katonaság után jelentkeztem a MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatóságán. Először repülőalkalmassági orvosi vizsgálatra kellett mennünk, ha ez sikeres volt, akkor pszichológiai alkalmassági vizsgálat következett, ha ez is sikerült, leellenőriztek a munkahelyemen a katonaságnál és ezután vettek fel tengerészjelöltnek. Én 1980 júliusában kerültem állományba.
Merre vezetett az első útja, és volt-e valamilyen felavatás?
Hajósinas tanuló matrózként szállhattam be az első hajóra Rijekában, a Somogy nevű 1700 tonnás tengerjáróra. Először csak egy sima matrózavatáson, az úgynevezett kiskeresztelőn estem át: lelocsoltak tengervízzel és rengeteg sört kellett a személyzetnek biztosítanom. Az igazi beavatás akkor következett, amikor először hajóztam át az Egyenlítőn. A személyzet egy része jelmezekbe öltözött, aztán össze-vissza kentek mindenféle ragacsos anyaggal, majd párnatollat szórtak az emberre, és így kellett átkúszni egy csőrendszeren, amiben folyamatosan locsoltak tengervízzel . Az egyenlítői avatás végén a Neptunnak öltözött tengerésztárs előtt meg kellett inni egy kupica tengervizet, majd ismét több üveg whiskyt és több kartont sört kellett a legénységnek biztosítani.
Nyolc évet szolgált tengeren, milyen vizeken hajózott?
50 országban jártam, európai kikötőkön kívül Észak-afrikai országokban Kenyában, Etiópiában, Szaud-Arábiában, Jordániában, Thaiföldön, Malájziában, Szingapúrban, Tajvanon ,Iránban, Marokkóban, Kínában és Észak-Koreában például, ahol fegyveres őr vigyázott ránk a hajó mellett őrködve. A legtöbb hajón töltött időm 14 és fél hónap volt egyfolytában. Ebből hat és fél hónapot velem lehetett a feleségem is. Vittünk vasárut, fegyvert, komplett gyártósorokat, foszfátot, ömlesztett rizst, műtrágyát, kálilúgot mindent, ami elképzelhető. Voltak veszélyes helyzetek is. Egyszer egy hatalmas viharban a közelünkben süllyedt el egy jugoszláv hajó. A tunéziai partiőrség 30 matrózból csupán hatot tudott kimenteni, a többiek odavesztek, és nem sok híja volt, hogy mi is ott maradjunk. Az orrfedélzeten letörték a vas korlátokat a hullámok. Nekünk fedélzeti matrózoknak előre kellett menni menteni az elszabadult kikötő köteleket.
Ha olyan helyre értünk, ahol kalózok is előfordultak, éjszakára zárni kellett a kabinokat, nehogy hajnalban a hajóra felmászva meglepjenek bennünket, mert ilyen esetek bizony előfordultak. A magyar hajókat szerencsére nem igazán bántották, mert tudták, hogy a magyar tengerészek nem voltak túlfizetve. Előfordult olyan eset is, amikor az iráni rakodómunkások a rakétaszállítmány fölött dohányoztak, és egy-két csikk a raktárba is belerepült, hiába figyelmeztettük őket, csak megvonták a vállukat és azt mondták, a sorsunk Allah kezében van. Ha pedig valaki rossz fát tett a tűzre, könnyen elsüllyeszthető, régi építésű , „büntetőhajóra” került, ahol kemény fizikai munka várt rá.
Nem hiányzik a tenger illata?
Minden nap hiányzik. Nyolc év után azért hagytam abba a tengeri hajózást, mert a feleségemmel gyereket szerettünk volna. Hamarosan bővült is a család, két gyermekünk, egy fiú és egy leány született, harminc éve kisebb-nagyobb megszakításokkal vállalkozóként dolgozom. A nyolcvanas években még 24 tengerjáró hajó járt magyar lobogó alatt a világ tengerein, ma egy sincs, a privatizáció idején eladták őket. Tagja vagyok a Magyar Tengerészek Egyesületének, ápoljuk a hagyományokat, a Győri Ipartestületben pedig idén alapítottuk meg a Hajózási Szakosztályt.