Hirdetés
Rekorder és csapatkapitány: „Ez egy szép pályafutás volt”

Laklóth Anna lezárta játékoskarrierjét

Fotó: Marcali Gábor
Nagy Roland
2020.04.13. 11:14

Véletlen egybeesés, de mintha előre tudta volna, hogy játékos-pályafutása a kezdetektől a befejezésig huszonöt évig tart majd. Ezzel a számmal, a zöld-fehér mezen a 25-össel futott ki az egyetemi csarnok parkettjére csaknem nyolc éven át Laklóth Anna. A győri kosárlabda történetének egyik legjobb játékosa, a minden létező rekordot magáénak tudó csapatkapitány nemrég bejelentette visszavonulását.

Hirdetés

Amikor másfél évvel ezelőtt távozott Győrből, azt nyilatkozta, lehet, hogy abbahagyja a játékot, aztán a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubnál (BEAC) folytatta. A mostani döntés a végleges?

Igen, eljött az idő. Nem így képzeltem el a befejezést, jobban szerettem volna tudni, hogy melyik az a meccs, amikor utoljára fűzöm be a kosárcipőt. Májusban leszek 32 éves, ennyi idősen szoktak még csúcsformában játszani, én azonban úgy érzem, fizikálisan ez volt a maximum, amit bírtam. Sokkal több időt vett igénybe a bemelegítés, a regenerálódás, mint korábban. Türelmetlen vagyok magammal szemben, és nem fogadom el, hogy elfáradok, lassulok. Ez a „letörési szakasznak” az eleje volt, nem szerettem volna megvárni a lassú haldoklást.

Hirdetés

A győri búcsú hirtelennek tűnt. Mi volt ennek a hátterében?

Hosszú folyamat végén benne volt egy olyan edzőváltás is, aminek következtében annyira leépült az önbizalmam, hogy tudtam, abban az állapotban nem segíthetek a csapaton. Győrben nagyon erős mentális állapotban lévő játékosok kellettek, kellenek ahhoz, hogy kirángassák a klubot az utóbbi évekre jellemző nem túl eredményes időszakból. Én nem soroltam magam ebbe a kategóriába.

Sandro Orlando ült akkoriban a kispadon, ő tette fel az i-re a pontot?

Nem jöttünk ki jól, semmiféle bizalom nem alakult ki közöttünk. Szinte alig játszottam, és elhittem magamról, hogy én vagyok az oka a kudarcoknak. Persze van, ami nem változik, ma is imádom Győrt, ha csak szóba kerül a város, az szívet melengető érzés.

Mik a legszebb emlékei a nyolc évből?

A bajnoki cím éve, 2012 a legcsodálatosabb időszak a karrieremben. A többiekkel nem csak csapattársak, közeli barátok voltunk, fiatalokkal a keretben értünk el egy váratlan sikert. Jó szívvel gondolok a baleset utáni szezonra, amikor egy teljesen esélytelen gárdával nyertünk bronzérmet. Az idény elején eltörtem a kezem, és ebből az állapotból sikerült talpra állni. Jó volt együtt játszani a húgommal, három évig csapattársak voltunk, együtt laktunk. Örülök annak is, hogy Czank Timivel, akivel közösen kezdtünk a Csatában kosarazni, itt megint klubtársak lettünk.


A 2013-ban történt tragédia, a buszbaleset az egyik legsötétebb nap a klub történetében. Testvérével, Dórával ott voltak a buszon.

Kitörölhetetlen emlék, de nem is akarom elfelejteni, hiszen az életem része, nagyban formálta a személyiségemet, fontos az az út, ahogyan ebből egyénileg és csapatként is felépültünk. Mindig más érzés, ha eszembe jut, mindennap változó. Van, amikor arra gondolok, ahogy erőt merítettünk egymásból és talpra álltunk, néha arra, hogy milyen igazságtalan az élet, kinek mit ad, és kitől mit vesz el.

A válogatottsággal nem volt szerencséje, ott nem tudott állandó helyet kiharcolni magának, és a sikerek is elmaradtak. Alakulhatott volna jobban?

A válogatott miatt van bennem hiányérzet, sajnálom, hogy nem tudtam sikereket elérni a nemzeti csapatban. Valószínűleg azzal a személyiséggel, mint az enyém, nem a válogatott volt a megfelelő közeg, hogy kiteljesedjek.

Milyen ez a személyiség?

Hajlamos vagyok arra, hogy háttérbe szorítsam magam. Gond nélkül lépek egyet vissza, és vállalom a kiegészítő ember szerepét, szeretek asszisztálni. Ez a válogatottnál nem fér bele.

Hét és fél év alatt Laklóth Annából klubikon lett, minden létező győri rekord mellett ez a név áll a statisztikákban.

A pontos számokkal nem vagyok képben, az eredményeket is csak onnan tudom, hogy a búcsúztatásomon a csapattársaim ajándékoztak egy pólót, amin ott álltak felsorolásszerűen a sikerek. Az élményeket csináltam, ezeket akartam megélni, nem számoltam soha a dobott pontokat, lejátszott meccseket.



A legfiatalabb játékosok azt mondják, a tyúkanyó szerep is jól állt önnek. Sokat jelentett a „kicsiknek”, hogy a kapitányhoz bátran fordulhattak tanácsért.

Talán Török Ági az, akinek a legtöbbet át is adtam. Figyelem a pályafutását, remélem, több szerepet kap. Egy okos, tehetséges játékos, szurkolok, hogy sikeres legyen. Érdekes egyébként, hogy vannak párhuzamok az életünkben. Hozzám hasonlóan az ő testvére is kosárlabdázó, Ági anyukája is válogatott kosaras volt, és apukája is színész, mint az én édesapám. Úgy emlékszem, volt olyan idény Győrben, hogy egyszerre szerepelt a keretben a két testvérpár.

Hogyan tovább? Marad a kosárlabda közelében?

Úgy érzem, hogy most a helyemen vagyok, de tartok egy kicsit a jövőtől. A játék hiánya akkor jön majd elő, ha elkezdődik a következő idény és újra pattog a labda. Akkor lesz majd egy nagy űr a lelkemben, amit valamivel be kell tölteni. A játék volt nekem a biztonságos terep, huszonöt évig kosaraztam. Most jön az ingoványos rész, de megküzdök az átmenettel, és helytállok, a BEAC sportigazgatójaként is.

Kapcsolódó témák: #Győr | #kosárlabda | #sport |
likeold
a fb oldalunkat