Kilencvenhatodik perc. Kelleher íveli fel a labdát. A magyar tizenhatoson belül valaki még belefejel, a labda Parrott elé kerül. Egy érintés. Egy pillanat. A stadion lélegzet-visszafojtva figyel.

Dibuszban elakad a labda. A kipattanót pedig Mocsi olyan önfeláldozással rúgja ki a mezőnybe, mintha az élete múlna rajta. A bíró ekkor a sípjába fúj. Vége. Magyarország továbbjutott, és a második kalapból várhatja a pótselejtező sorsolását. A meccs után felrobban az internet. A közösségi média tele lesz hősi eposzokkal és kinyilatkoztatásokkal.

A kommentszekcióból szemezgetek:

„Éljen Magyarország, éljen a magyar foci!”
„Én megmondtam, hogy Dibusz jobb, mint Gulácsi, sőt Tóth Balázsnál is!”
„Rossi a király! Ha Mocsi nincs, most sírnánk! Marco Rossi! Marco Rossi!!!”
„Jöhet bárki márciusban, mindenkit leverünk! Hahaha!”
„Sírjatok, Írek! Gudbáj!”
„Világbajnoki cím? Most már csak az lehet a cél!”
„Nem érdekel, mennyit keresnek, megérdemlik. Szobo az isten!”

Alig néhány óra telik el, és már mindenki szakértő. Minden második poszt mögül kikandikál egy önjelölt szövetségi kapitány, aki megingathatatlan magabiztossággal elemzi a magyar futball felemelkedését. Dicsérik az akadémiákat, a fiatalokat, a cseréket, a rendszert, a tudatos építkezést. Egy ország ért egyet mindenben.

Öt centin múlt. A többi történelem.