Szemszög
Ferenc pápa húsvéthétfőn csendben távozott. Úgy, ahogyan élt: alázattal, méltósággal, felesleges szavak és látványos gesztusok nélkül. Április 26-án a világ végső búcsút vesz tőle, de velünk maradnak tanításai és azok a történetek is, amelyek közül három az utóbbi napokban bejárta a világsajtót. Mindegyik megható és mélyen elgondolkodtató…
Emberi tulajdonság, hogy sokszor akkor vesszük észre, kit veszítünk el, amikor már nincs velünk. Ferenc pápa halálával is egyre világosabbá válik, hogy nem csupán egy egyházi vezetőt, nem csupán a katolikus világ fejét gyászoljuk, hanem egy olyan embert, aki ebben a zajos, önmagába roskadó világban valóban alkalmas volt arra, hogy figyeljen, hallgasson, bátorítson, utat mutasson és vígaszt nyújtson.
Három történet járja most a világot, három emberi pillanat, amelyek jobban elmondanak mindent Ferenc pápa személyiségéről, mint bármely hivatalos életrajz vagy értekezés.
Az első történet Emanuelé, egy kisfiúé, aki bár nyilvánosan nem merte kérdezni, ám mikor Ferenc pápa odahívta, a fülébe már belesúgta a szívét nyomó kérdést: Ateista édesapja, aki mind a négy gyermekét megkereszteltette, vajon a mennyben van-e? Emanule azt is elmondta: édesapja jó ember volt. Ferenc pápa ezt hallva nem teológiai értekezésbe kezdett, nem idézett parancsokat vagy szabályokat, csak szelíden, szívből szólt, Istent egy szerető apához hasonlítva.
Majd végezetül ezt mondta a kisfiúnak:
„Hogy Emanuele kérdésére jó választ adjunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen Isten, és hogy milyen szíve van Istennek. Mit gondoltok? Istennek olyan szíve van, mint egy apának, mint egy édesapának. Gondoljátok, hogy ezzel az apai szívvel képes lenne Isten saját magától távol tartani azt az édesapát, aki, bár maga nem volt hívő, de megkereszteltette a gyermekeit, és ilyen szépen nevelte őket? Hát elhagyhatja Isten az ő gyermekeit? – kérdezte Ferenc pápa. – Elhagyja Isten a gyermekeit, amikor jól viselkednek?” A gyerekek kórusban válaszolták: „Nem.” „Emanuele, ez a válasz a kérdésedre – mondta a pápa a kisfiúnak. – Isten biztosan nagyon büszke volt az apukádra, hiszen egy hívőnek egyértelmű, hogy megkeresztelteti a gyermekeit, de egy nem hívőnek nem az. Isten biztosan nagyon-nagyon örült ennek.”
Ferenc pápa ezzel is megmutatta, hogy bár a vallásnak vannak szabályai, a legfőbb tanítás a szeretet. Az édesapja miatt síró és aggódó kisfiúnak adott válasza nem csak neki szólt, hanem mindenkinek, aki kételkedett a Mennyei Atya jóságában. Mert a szeretet több, mint minden cím, rang, kinevezés, hatalom vagy világnézet. A szeret az, amely valóban számít.
A második történet húsvétvasárnapra emlékeztet minket, amikor Ferenc pápa már törékeny testtel, de töretlen hittel küzdött, hogy még egyszer, talán utoljára, kiléphessen az emberek közé. Az ápolója Massimiliano Strappetti, aki nem volt püspök, nem volt bíboros, nem volt látványosan jelen a világ szeme előtt, csupán emberként állt a pápa mellett hosszú-hosszú évek óta, csak ennyit mondott neki: „Menni fog.”
És Ferenc, a pápa, aki annyi terhet hordozott, hitt ennek az egyszerű embernek a szavában, és kiment a térre, a tömeg közé, ahonnan valójában soha nem akart elszakadni. Massimiliano Strappetti pedig a kocsiban is mindvégig vele volt. Amikor visszatért az útról, Ferenc pápa ennyit mondott ápolójának:
„Köszönöm, hogy visszavittél a térre.” Mert az ő otthona mindig is az emberek szíve volt, nem a trón, nem a palota. Hanem a tér, ahol találkozni lehetett: őszintén, félelem nélkül. Ahogy Budapesten is odament, többször is az emberek közé. Ferenc pápa talán a legbátrabb pápa is volt.
A harmadik történet szomorúnak hathat, mégis csodálatosan szép: Geneviève nővér, egy 81 éves idős apáca rendjének kék habitusában, zöld hátizsákkal a hátán hét percen át némán, könnyezve imádkozott Ferenc pápa ravatalánál a Szent Péter bazilikában. Nem akart feltűnést, nem mondott vagy tett semmit, csak ott állt, könnyek között imádkozott: így búcsúzva Ferenc pápától, aki számára nem csak az egyház feje, hanem egy igaz barát is volt. A részletekről sokat olvashatunk még az interneten, sokakat megérintett ez a mély és őszinte gyász.
Szépek ezek a történetek, a szívünkig hatolnak. Ám nézzünk csak körbe: milyen világ maradt Ferenc pápa nélkül?
A válasz kiábrándító és roppant szomorú. Mert egy olyan világ, ahol a háborúkat nem képesek befejezni, ahol nemzetek és emberek gyűlölik egymást. Talán mert a hatalom, a pénz, a gyűlölet erősebb, mint a béke iránti vágy. Mert olyan világ maradt, ahol még a pápa halálát is némelyek képesek gúnnyal, tréfával megmérgezni, mert könnyebb nevetni a veszteségen, mint elismerni, hogy valami nagyon fontosat vesztettünk el, amely nem csak a keresztényeket érinti.
Ferenc pápa szerette meghallgatni az embereket. Ám nem azért, mert nem volt mondanivalója, hanem mert tudta, hogy a figyelem, az odafigyelés a legnagyobb ajándék, amit egy ember a másiknak adhat, s talán erre van napjainkban leginkább szüksége az emberiségnek.
Ha ő, a világ egyik legismertebb embere képes volt lehajolni a legkisebbekhez és meghallgatni a legsebezhetőbbeket, akkor vajon mi, hétköznapi emberek miért nem vagyunk képesek egymást türelmesen végighallgatni?! Miért kell szakembereknek fizetnünk azért, ha azt szeretnénk, hogy a másik ne nyomogassa a telefont, míg úgy tesz, mint aki meghallgat?! Miért olyan nehéz a mai kor emberének egyszerűen, feltétel nélkül megölelni valakit, aki sír, aki fél, aki beszél vagy kérdez?! Miért nem tudunk úgy jelen lenni a másik életében, ahogyan Ferenc pápa volt mienkben: csendben, de kitörölhetetlenül?!
Ferenc pápa a nemesen egyszerű szavak és cselekedetek embere, a legelesettebbek, a fiatalok, mindenki pápája volt. Tényleg! Az ő egyszerű, szelíd jelenlété képes volt a legmélyebb sebeket is enyhíteni.
Ferenc pápa halálával a világ a szokottnál is hangosabb lett. Mégis, ha figyelünk ezekre a történetekre – a kisfiú könnyeire, az ápoló biztató szavaira, az apáca hangtalan könnyes imájára –, talán újra megtanulunk valamit abból, amit Ferenc pápa az élete minden napjával tanított: az emberi szív soha nem lehet túl kicsi arra, hogy befogadjon egy másikat.
S talán, ha egyszer végre újra odafigyelve meghallgatjuk egymást; sőt, ha hallgatni tudunk egymásra, talán a béke sem lesz már olyan távoli. Egy új pápával, Ferenc pápa tanítását és emlékét örökre megőrizve.
Fotó (archív): Vatican News/Magyar Kurír