Van egy dátum, amit most már nem lehet kikerülni. Nem lehet átlapozni. Nem lehet elintézni egy félmondattal. 2022. február 24. Négy éve kezdődött. És négy éve nem tud véget érni.
Ukrajna nincs messze, szomszédos országról van szó. Nem egy távoli kontinens konfliktusa ez, amit este a híradóban megnézünk, majd kikapcsoljuk a tévét. Innen, Magyarországról nézve karnyújtásnyira van, s igen, még Győrből is túlságosan közel. Hisz’ nem vagyunk nagy ország. Kárpátalja pedig még közelebb van, a szívünkhöz is. Magyar szó, magyar családok, magyar temetők. A háború pedig nem kérdezi, ki milyen nyelven imádkozik.
Négy év alatt megtanultuk a frontvonal nevét. A városokét, amelyek már alig városok. Megtanultuk a szankció szó jelentését, az energiapolitikai érveket, a geopolitikai magyarázatokat. Elemzünk, vitázunk, okosak vagyunk és képesek vagyunk bárkivel összeveszni, ha nincs egyetértés.
Csak közben emberek halnak meg.
S nem azok, akik a döntéseket hozzák. Nem azok, akik konferenciatermekben magyarázzák a „stratégiai szükségszerűséget”, vagy a „ki kezdte előbb” célozgatását.
Azok az emberek halnak meg, akiknek másnap dolgozniuk kellett volna menni. Akiknek gyereket kellett volna óvodába, iskolába vinni, akik a boltba indultak, vagy akiket kényszersoroztak. Mind-mind olyan emberek, akiknek még terveik voltak és álmaik.
A háború mindig azokat viszi el, akik nem tehetnek róla. S ez a legcinikusabb része.
Mi magyarok történelmi tapasztalatból tudjuk, milyen az, amikor nagyhatalmak döntenek felettünk és a sorsunkról. Tudjuk, mit jelent az, amikor valaki más rajzolja át a térképet… És talán ezért is kellene különösen érzékenyeknek lennünk arra, hogy a béke nem gyengeség. Sőt, a béke az egyik legnagyobb erő!
A kérdés adott és roppant makacs: miért nem lehet békében együtt élni?
S ez nem egy már-már gyermeki tudatlanság jele, hanem az egyik legfelnőttebb kérdés, amelyet feltehetünk egymásnak, vagy éppen bárkinek. Akkor is, ha nem kapunk választ, vagy nem most kapunk választ.
„Békét és reménységet, Békét a világnak…” – és ebben benne van régmúlt és a jelenkor vágya is. Hogy talán egyszer már nem kell újra és újra kimondani azt a szót, hogy háború, hogy nem kell veszteségekről beszélni. Hogy megéljük, hogy talán elég volt…
De úgy látszik még nem volt elég…
Mert a negyedik évforduló már nem a sokk, hanem ez már a felelősség ideje. Ki kell mondania végre mindenkinek: nincs olyan politikai cél, amely megérné a gyászjelentések végtelen sorát.
Ki kell mondani és meg kell érteni, hogy igen, ez a háború közel van. Földrajzilag is, de erkölcsileg még inkább.
Lehet számolni a fegyvereket, a milliárdokat, a területeket. Ám ne legyen kétsége senkinek: a végén mindig ugyanaz marad: a temetések.
S négy év után talán ideje lenne eljutni oda, hogy nem az a legfontosabb kérdés, ki hogyan magyarázza a konfliktust. Hanem az, hogy meddig tűrjük, hogy a háború normalitássá váljon?! Mert veszélyes megszokni, hogy Európában négy éve tart egy háború: hiszen, ha elérkeztünk erre a pontra, akkor végleg eltört bennünk valami, amit nem lehet összeragasztani.
Békét és reménységet – nem idealizmusból. Nem naivitásból. Hanem józan, európai önvédelemből.
Mert a béke nem álom, a béke az alap kell, hogy legyen! Négy év után a béke mér nem kérés, hanem nagyon konkrét kívánság. Sőt, most már követelés!