A harangszó az állandóságot képviseli. Mindig lehet rá számítani, nem írja felül sem digitális fejlődés, sem politika, sem pedig gazdaság. A déli harangszó 1456 óta velünk van és marad is, míg világ a világ. Legalábbis remélhetőleg, mert ha már a harangzúgást sem fogjuk hallani, akkor tudhatjuk, nem sok minden maradt a földi létből.

Jelzi az időt, nem véletlen hívták egykor levesnótának a déli harangszót, imádságra hív a templomokban, örömünnep alkalmával zúg az összes, amennyi csak a toronyban van, a lélekharangban pedig sok helyütt még most is üzen, ha haláleset történik a településen. Ha félreverték, mindenki tudta, hogy valahol valami nagy baj van, jobb sietni, akár segíteni, akár menekülni. Kommunikációs eszközként is szolgált és szolgál a harang.

Komoly szolgálatot is teljesítettek háborús időkben, hiszen ha kellett, a tornyukból lehúzva ágyút öntöttek belőlük és védték a hazát. A zúgás dörrenéssé változott, az imádság azonban maradt.

Jelenkorunk szerencsére lehetővé teszi, hogy az egykor elhurcolt vagy felhasznált harangokat újraöntsék. Jószándékú adományozók sokszor szívügyüknek tekintik, hogy ismét harangok himbálózzanak a tornyokban, és megkondulásukkor ezernyi galamb reppenjen a napfénybe.

Felszentelték a bazilika új harangjait

Szeressük a harangszót!

Városokban a megnövekedett forgalom miatt egyre kevesebbszer hallani, de ahogy egyre több és több harang kerül vissza a helyére, ha figyelünk, meghalljuk a szavukat. Szeressük a harangszót, mert emlékeztetnek, figyelmeztetnek, és erőt képviselnek. Egytől egyig velünk élőt történelem az összes, jeleznek a jelenben és képviselik a jövőt.