Az Anonim Alkoholisták közösség egyre nagyobb figyelmet kap, s szükség is van a folyamatos tájékoztatásra: sajnos egyre több az alkoholista, segítség nélkül pedig sokan elbuknak. A most 36 éves „Balázs” szerencsére jó döntést hozott. Nem volt könnyű az útja, s mint mondta: soha nem is ér véget. Története figyelmeztetés és példa is lehet sokaknak.
Mosolygós fiatal férfi vár rám a belvárosi kávézóban, s én is olyan vagyok, mint talán mindannyian: „Hiszen nem is látszik rajta…” – gondolom, s valóban, az alkohollal folytatott harc nem mindig hagy látható nyomot az embereken. Ám most is belefutok ebbe a gondolatba, akkor is, ha már nem az első interjút készítem az Anonim Alkoholisták közösségének tagjaival. Viszont tény, azon már meg sem lepődöm, hogy bodzaszörpöt kér, hiszen tudom: alkoholmentes sört sem fogyasztanak. Balázs beszélgetésünk napján volt 1198 napja alkoholtól tiszta. Remek eredmény, s hogy mennyire? Ezt maga az érintett mesélte el a Győr+ Média olvasóinak.
„Tizenhárom éves koromban találkoztam először az alkohollal, ám ekkor még nagyon ellene voltam, mert édesapám szintén alkoholista, sajnos már nincs közöttünk. Szóval én akkoriban kezdtem el diszkóba járni, de 17 éves koromig nem ittam. Ám egyszer megkóstoltam a Bacardi Colát, s ízlett. Jöttek a hétvégi kimaradások, s akkor már bizony koktéloztam, Bacardi Coláztam. Húszévesen kezdtem el dolgozni, s a kollégákkal egyre többször előfordult, hogy munka után megittunk egy sört. Mindig volt rá valami indok, hogy miért van rá okunk, hogy megigyunk egyet, kettőt” – mesélte Balázs a kezdetekről, majd azt is hozzátette, hogy nemsokára mellékállásként egy diszkóban szedte a poharakat, s bizony kiderült: irgalmatlanul jól bírja az alkoholt.
„Nem volt senkinek gondja azzal, hogy iszunk, sőt még hecceltek is bennünket, hogy ki mennyit bír. Észre kellett volna vennem, hogy gondom lehet az alkohollal, mert tényleg nagyon jól bírtam! Volt, hogy egy éjszaka alatt megittam 15-20 long drinket, mellé pedig lecsúszott pár Jäger is. Viszont a mellékes bevétellel sem volt elég a pénzem, s adódott egy lehetőség, hogy külföldön dolgozzam” – s bár a kinti szezonok Balázsnak anyagilag megérték, az alkohol lejtőjén tovább csúszott.
„Nem volt vészes egyébként, de hetente többször is fogyasztott a társaságunk alkoholt. Ma már tudom, hogy ez már a kóros ivás kategóriájába tartozik, s ezt volt az átmenet a betegség felé.
Szóval ha valaki 5-10 egységet meghaladóan iszik hetente, az már kóros ivászatot folytat. Egy egység pedig egy sört jelent…
Jött egy új szezon, s egy új munkahely, ahol a sörautomatából munka közben is ihattunk. Én meg megittam fokozatosan előre haladva napi 5-6-8-10 sört. Amikor hazajöttem Győrbe, ezt a szokásomat itthon is megtartottam, hiszen már pénzem is volt rá” – Balázs egyébként arról is őszintén beszélt, hogy ő tulajdonképpen meglehetősen függő típus. Könnyedén rákattan bármire, ha valami megtetszik vagy jólesik neki. Jó és rossz szokásokra, dolgokra is. Sajnos ez akkoriban az alkohol volt… S minél többet ivott, annál többet kívánt, egészen addig, amíg el nem érte az úgynevezett plafont…
„Nálam a plafon naponta 22 egységnyi alkohol volt, ez az átlag volt. Sokszor átcsúszott akár 30 egységre is. (1 egységnyi sör az 0,5 liter, 2 deci bor vagy egy feles – a szerk.) Külföldön hat szezont töltöttem, s az ötödik szezonban már bejött a sör mellé a kisjäger is, ezzel pedig még nagyobb bajt hoztam magamra. Bevallom, ekkor már munka előtt is megittam két-három sört is. Itt már figyelmeztetett a főnököm. Nem lecseszett, hanem féltett. Ő is ivott, így látta rajtam, hogy nagyon rossz felé haladok. Durva, hogy ott mindenki ivott és iszik szerintem még mindig…” – Balázs pedig hazatért, de az itthoni munkahelye is az alkoholhoz kötődött: beállt forralt bort árulni a karácsonyi vásárba: „Gondolhatod, annyi forralt bort ittam, hogy a végére kék lett a fogam.
Próbáltam magam visszafogni, de ez csak ideig-óráig tart. Inni mindig van indok: rosszabb nap, rosszabb kedv, olyan ismerősökkel való találkozás, szinte tényleg bármi. Meg már semminek nem volt értelme, minden arról szólt, hogy ha valahova elmentem, akkor ittam. Kerestem az utam, de nem találtam. Visszamentem külföldre, máshova, oda, ahol nem voltak ismerősök. Mire kiértem, persze borzalmasan berúgtam a vonaton. A szezon jó volt, de bejött a Covid: három hét karanténba kerültem, s persze mit csináltam, ittam…”
Balázs pedig itthon már direkt olyan munkát keresett, ami közben ihatott, mert már a reggelek is alkohollal indultak, s tudta, ha nem ihat, nem tud majd dolgozni. „Akkor már olyan szinten voltam, hogy ahhoz, hogy reggel elinduljon a nap, hogy ne remegjen a kezem, meg kellett innom 2 dl vodkát. Vagy olyan is volt, hogy este ittam meg ugyanannyit, de pár óra múlva agyonizzadva ébredtem, mert a szervezetem követelte az újabb alkoholadagot. Körülbelül 4 órákat bírtam ki alkohol nélkül, s körülbelül 5000 forintot költöttem el rá naponta” – s persze adja magát a kérdés, hogy Balázs környezete miként reagált erre a helyzetre, arra, hogy mivé lett az életerős fiatal srác, de a válasz a szokásos: ők mondták, hogy ezt nem kellene, Balázs pedig nem látta olyan sötéten a dolgokat.
„Annak idején, amikor a diszkóban dolgoztam, volt ott egy fiatal lány, akiről megtudtam, hogy alkoholista, bár nem akartam elhinni. Csomó helyen dolgoztam akkoriban, sok helyről kirúgtak, ismerősök is nyektettek már…
2021 volt ekkor, s ha a kóros ivást és az alkoholbetegséget is beleveszem, akkor addigra én már 11 évet végigittam, 8 évet pedig úgy, hogy minden áldott nap fogyasztottam alkoholt.
Viszont az a bizonyos reggelen csak sörrel indítottam, a vodka elmaradt. Fülledt meleg volt, s egy kisboltba mentem be sört venni. Meginnom már nem sikerült, mert rohamot kaptam a megvonástól és elájultam. Mentőt hívtak rám, s a kórházba kerültem, ahol vagy hat órán át megfigyeltek. Na itt volt időm gondolkozni, s rájöttem, hogy teljesen kilátástalan a helyzetem. Olyan helyre nem akartam menni, ahol gyógyszereznek, de tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, ha nem kérek segítséget, akkor meghalok. Szeptemberben lettem rosszul, s októberben jelentkeztem a kezelést végző helyre” – Balázsnak segítséget nyújtott a korábban említett diszkós korszakból ismert lány, aki megmutatta neki, merre tovább, a fiatalember pedig nem habozott, már hívta is a megfelelő számot.
A terápiára eljutni egyébként a nővérei segítettek, akik szintén többször biztatták már arra, hogy ideje lenne változtatnia az életén. Sokszor támadásnak vette Balázs, még akkor is, amikor felajánlották neki, hogy kifizetik minden tartozását. Akkor még nem kért belőle a srác…
Egyébként azt mondják, egy alkoholista akkor eszmél rá, hogy baj van, amikor eljut a saját pokla legmélyebb bugyrába. Balázsnak ez a rosszulléte és az azt követő kórházi időszak volt.
„Eleinte egyébként nem zavart az alkohol, akkor élveztem. Viszont amikor már azért kellett innom, hogy ne pusztuljak el, akkor már tudtam, hogy ez nem jó. De szerettem inni. Meg tényleg kellett. Olyan volt, amikor megittam reggel a 2 dl vodkát, mint amikor elmúlik a fejfájásod. Egyébként vallom, hogy egy mintát követtem, azt, amit az édesapámtól láttam. Ellenálltam egy darabig, mert láttam, hogy ő sincs jól. De a minta ott volt, olyan helyekre, emberek közé jártam, ahol ment az alkohol, így én is inni kezdtem. Úgy vélem, a minta senki számára nem kikerülhetetlen…“
Balázs viszont meghozta a döntését, segítséget kért! Felhívta nővéreit, akik tartották a szavukat: kifizették a tartozásait és elvitték oda, ahová jelentkezett. Egyébként maga a terápia nem kerül pénzbe, de némi költőpénzre szüksége volt Balázsnak is, főleg, mert mint mondja, a csokira és a pudingra függött rá az alkohol helyett. A terápiás története egyébként annyiban különböző a társaitól, hogy őt az elején tévedésből a zárt osztályra tették, s lehúzott ott több mint negyven napot. Nem adta fel, nem hátrált meg, akkor sem, amikor nagyon nehéz volt.
„Elfogadtam, hogy azt kell csinálnom, amit mondanak. Szerintem ez egy nagyon fontos része az egésznek, hogy nem ellenkezel. Semmi rendkívülit vagy teljesíthetetlent nem kérnek egyébként, csak például ilyeneket, hogy ne hazudj, hogy legyen egy szigorú, egy hétre előre látható napirended, amitől nem térsz el. A mobiltelefont is elvették. Persze engedmények is voltak. Például meccset nézhettünk, de csak magyar vonatkozásút. Emlékszem, próbáltunk trükközni, hogy a Lipcse meccse az magyar érintettségű, de elutasították a kérvényt. Viszont egy magyar válogatott meccset olyan eufóriában szurkoltunk végig a többiekkel, hogy már szóltak a nővérek, hogy csendesebben. S tettük mindezt alkohol nélkül…” – Balázs nem titkolja, hogy voltak, akik kihullottak mellőle. Nem mindenki tudja végigvinni azt az utat, ami sokaknak már segített. Nem vagyunk egyformák, s ez az alkoholistákra is igaz.
A terápia lehetőséget kínál, mindent megad, de az egyénnek kell akarni és részt venni úgy, ahogy kell. Egyébként az egész az Amerikából származó Minnesota-modellre épül, amely szigorú lépcsőkre bontja a terápiás folyamatot.
„Ahogy haladtunk előre, volt, hogy már hazajöhettünk. Elmondták, hogy nem lesz könnyű. Azt is, hogy ha nem tudod, mit csinálj a régi környezetedben, akkor a legjobb, ha nem csinálsz semmit. Szóval otthon maradsz, s megnézel mondjuk egy filmet. Nekem bejött, de volt, aki elcsábult, s bizony kikerült a programból. Egyébként az, hogy az otthonlét alatt valaki alkoholt iszik, nem hirtelen döntés, hanem készült rá az illető. Sajnálatos, de a szabályok szigorúak. Egyébként amikor már a testem is felismerte, hogy képes jól lenni alkohol nélkül, akkor elkezdtem szeretni az egész terápiát, jól éreztem magam ott. Nagyon sok mindent megtudtam magamról és még mind a mai napig tanulok is magamról. Hiszen az alkohol uralta személyiségem nem a valódi volt. A mostani a valódi, aki sokkal megfontoltabb. Lehet, hogy egy kicsit zárkózottabb, nem annyira vicces, nem annyira beszédes, de ez az igazi valóm” – emlékezett vissza Balázs, aki a megfelelő lépcső után mehetett el az Anonim Alkoholisták gyűléseire is, ahol szintén rengeteg segítséget kapott. Olyan emberekkel találkozott, akik már megjárták a saját poklukat, s egy új úton haladnak. Egy olyan úton, ahol nem az alkohol a társ…
„Mire végeztem a terápiával, a nővéremék teljesen felújították a lakásomat, hogy ne emlékeztessen a régi környezetem a régi életemre. Új emberekkel kezdtem összejárni, párkapcsolatom is lett, amely még mind a mai napig tart. Elfogadja a múltam, a jelenem és eljön velem az AA-gyűlésekre is. Tudja, hogy a hozzátartozóknak ugyanolyan fontos részt venni a nekik szóló részeken, mint nekem. Egyébként nagyon szerencsés vagyok, hogy a terápiám végén már találtam egy nagyszerű munkalehetőséget. Mind a mai napig ugyanannál a cégnél dolgozom. Folyamatosan lépegetek felfele, örömmel tanulok és szeretnék még tovább is tanulni. Célom az érettségi és még az sem lehetetlen, hogy én is valamilyen segítő, megelőző hivatást szeretnék majd gyakorolni.”
„Nem titkolok semmit, beszélek a történetemről, mert hiszem, hogy segíthetek vele másoknak. Mentoráltjaim is vannak, nekem is sokat segített az én mentorom. Persze itt sem csak sikereink vannak, de ez ilyen. Én sem gyógyultam meg, s soha nem is fogok. Csak jelenleg nem iszom alkoholt, immár 1198 napja…” – zárta a 36 éves Balázs, aki megígérte, bármikor szívesen mesél, beszél még a saját útjáról, azért, hogy segíthessen másoknak is. Hiszen van kiút az alkohol rabságából, de az egyén felelőssége a legnagyobb. Akarni kell letenni a poharat és akkor sikerülni fog! Egy minőségibb, valódibb, egészségesebb és jövőt is tartogató életért…
Farkas Mónika a Győr+ Este adásában Piroskával és Ervinnel beszélgettett, akik meséltek a február 15-én sorra kerülő Anonim Alkoholisták Műhelytalálkozóról is, amely mindenki számára nyílt lesz, és minden érdeklődőt szeretettel várnak!
A beszélgetés már visszahallgatható, érdemes kattintani!
Kapcsolódó cikkeink:
Illuisztrációk: Depositphotos.com