Az itt élő emberek számára hiteles gesztusokat kell tennie a politikának, a vállalkozóknak pedig csábító feltételrendszert – állítja Márton László, a BMW Leier Autó egykori ügyvezetője, jelenlegi tanácsadója, aki aktív tagja a Mindent a Városért Egyesületnek.

Egyenes tartású, karakteres ember Márton László. Az ország viszonylag távoli vidékéről, az Eger közelében található Borsodnádasdról került tizenéves évei végén a kisalföldi megyeszékhelyre. Érettségije után közvetlenül nem vették fel a főiskolára. Elment a helyi lemezgyárba, ahol kemény fizikai munkát végzett. Délutánonként vezetni tanult, hogy mielőbb jogosítványa legyen. Este pedig főiskolai előkészítő foglalkozásokra járt, ami meg is hozta az eredményét, másodszorra már bekerült a felsőoktatási intézménybe – melynek autóipari szakját nem sokkal később Győrbe hozták –, s autógépész üzemmérnök lett. Három évet dolgozott a vagongyárban, majd a Merkur-telepen. A nyolcvanas évek közepén egy bátor burgenlandi vállalkozó, Michael Leier építőanyagokat gyártó vállalkozásával megjelent Győrben is. Márton László felesége, Mártonné dr. Baj Mária a Leier egyik kft.-jének az ügyvezetője lett. Az osztrák befektető hívta cégébe a férjét is, de ő azt válaszolta: míg az építőiparnak nem lesz négy kereke meg egy motorja, addig ő nem megy. Leier pedig megépítette a győri Porsche-szalont, amelynek működését már Márton László vezette.

Hetvenévesen is esténként napi leltárt készít gondolatban a munkájáról: mit csinált jól, hibázott-e valamit, megfelelő stílusban beszélt-e az emberekkel.

Ügyvezetőként az embernek volt hatalma, utasíthatott, ellenőrizhetett, tanácsadóként viszont kreatívabb, karizmatikusabb kommunikációra van szükség a szakmai hitelességen kívül. Örülök ennek a helyzetnek, mert jó lehetőség saját magam fejlesztésére is – mondja.

Amikor a városra és az egyesületre tereljük a szót, Leier alapelveit idézi: Add meg istennek, ami istené, a császárnak meg, ami a császáré. Ez számomra mindig azt jelentette – részletezi, hogy figyelembe kell venni az adott vidék lehetőségeit, szokásait, embereinek tudását, sőt még a különböző, éppen hatalmon lévő pártok terveit is. Ha ezekkel oktalanul szembemegyünk, szembeállítunk mindenkit mindenkivel, abból csak káosz lesz, de eredmény soha. Én azért léptem be Bolla Péter hívására ebbe a közösségbe, mert hasonlóan gondolkodó emberek alkotják. Figyelembe kell venni a létező állapotokat, s nem szétválasztani, hanem összhangba kell hozni a feladatokat a város érdekében.

Márton László szerint morális példák kellenek, meg kell alapozni a bizalmat, hihetővé kell tenni a valóban reális célokat. Ha ezt a polgárok nagy többsége magáénak érzi, akkor gyorsabban és közmegelégedésre épülhet a város.

A világ nagy része nehéz helyzetben van, elfogadom, hogy Győrben is kevés az önkormányzat pénze – folytatja –, de éppen ezért olyan feltételrendszerrel kell idecsábítani a hazai és a külföldi vállalkozókat, hogy letelepedésük mindenkinek előnyére váljon. Nem biztos, hogy most van a nagyszabású iparfejlesztése korszaka, viszont hangsúlyosabban kellene nemzetközi szinten bemutatni a kultúránkat, a sportunkat, és sokkal erőteljesebb városmarketingre volna szükség. Győr még mindig csak szavakban a folyók városa. A színháznak nem tudjuk, mi lesz a sorsa, s azt sem, hogy elegendő tudással és energiával próbáljuk-e meg betelepíteni az ipari park új részét. A mezőgazdasághoz nem értek, de ha a borászok néhány év alatt kialakították a táj borkultúráját, akkor vélhetően nemcsak a szőlő, hanem más gyümölcsök és mezőgazdasági termékek hasznosításával is lehetne próbálkozni, mégiscsak a Kisalföldön élünk.

Arról, hogy kétpólusúvá vált a győri város vezetése, azt mondja: a gazdaságban természetes, hogy vannak konkurenseink. Ha azokat csak lejáratni akarjuk, akkor soha nem lesznek sikereink. Versenytársként lehet úgy is viselkedni, hogy a várost érintő kihívások megvalósításában összefogunk. A köz- és civil életnek meg kell teremtenie azt az érzetet, hogy Győr ismét jelentős fejlődés előtt áll, ha közösen teszünk érte.