Sokszor észre sem vesszük mindazt, amink van. Természetesnek vesszük a mindennapjainkat, a környezetünket, a várost, amelyben élünk. Szinte magától értetődő számunkra, hogy Győr az ország iparának élvonalába tartozik, hogy barokk szépségei messziről vonzzák az embereket, hogy a környező agglomeráció folyamatosan fejlődik, épül, gyarapszik.

Természetesnek vesszük azt is, hogy folyamatos munka zajlik az ivóvíz minőségének javításán. Hogy a Nemzeti Színházunk világszínvonalú előadásokat mutat be estéről estére. Hogy a zöld-fehérek a válogatottban is öregbítik Győr hírnevét, és hogy utánpótlást nevelnek, amelyre a jövő épülhet.

Mindez szinte észrevétlenül válik a mindennapjaink részévé.

De amikor valami hibázik, amikor valami nem úgy működik, ahogyan mi szeretnénk, ahogyan a legmagasabb kényelmi szinten szolgálná az életünket, akkor azonnal elindul az ujjal mutogatás. Zúdul a népharag, jön a kritika, a bírálat, a pocskondiázás.

Miért nem tudunk egyszerűen hálásak lenni?
Miért nem látjuk, mennyi munka, szervezés és tervezés előz meg egy-egy fejlesztést?
Miért nem értjük meg, hogy az elégedetlenség sokszor süket fülekre talál, ha nem emberi hangon szólalunk meg?
Miért az örök elégedetlenség vezérel bennünket az építő párbeszéd helyett?

Persze mindig van min javítani. Mindig van hova fejlődni — városi szinten és emberi szinten egyaránt. De látnunk kell azt is, honnan hova jutunk, és milyen irányba változunk. A bennünk zajló változást nem háríthatjuk másokra. Itt csak magunkra mutathatunk.

A hozzáállásunk és a megértésünk lehet az a híd, amely összeköti a győrieket.

Győr és a győriek mindig befogadóak, dolgosak, nyitottak és becsületesek voltak. Ez nem változott, és nem is változhat. Engem Győr tíz évvel ezelőtt befogadott — ezért nem lehetek elég hálás. Nem szerencsét próbálni jöttem ide, és nem léhűteni. Otthont, közösséget, családot és biztonságot kerestem. Meg is kaptam, a győriek méltán híres mentalitásával együtt.

Én nem hagyom, hogy ez elvesszen. Győr! Te se hagyd!