Tizenhárom év után rendezték meg ismét a Magyar Filmszemlét, ahol 6 nap alatt 130 filmet vetítettek. Vasárnap pedig átadták a szemle díjait, ahol kiderült, a legjobb rövid dokumentumfilm a Háztűznéző lett a győri Ress Abigél (25) rendezésében. Volt kitől örökölni Abigélnek művészi vénáját, édesanyja rendezőasszisztensként, édesapja kellékesként dolgozott a Győri Nemzeti Színházban, a nagymamája pedig P. Nagy Gabi Radnóti- és Ady-díjas előadóművész.

Hogyan jött a filmkészítés?

Kiskoromban drámaíró, majd forgatókönyvíró akartam lenni, aztán színházi dramaturg. A színház világába beleláttam, a filmébe akkor még nem, ezért indultam el a színház irányába. Aztán végül nem vettek fel az SZFE-re, dramaturg szakra, így kerültem az ELTE-re filmelmélet és színháztudomány szakra. Arról tanultam, hogy mások hogyan csinálják, pedig én is csinálni szerettem volna! Szerencsére voltak olyan tanáraim, mint Akar Péter, aki forgatókönyvírást tanított, és aki szerint jó lenne a filmmel foglalkoznom, és akkor felvételiztem az ELTE-nek a filmrendező mesterképzésére, ahová felvettek. Már a vizsgafilmemen dolgozom.

Hogyan született meg a díjnyertes Háztűznéző?

Megszerveztem egy vacsorát, amikor az indiai származású, muszlim barátomat hazaviszem bemutatni a családomnak. Ennyi volt meg, a családomat ismertem annyira, hogy tudtam, a reakcióik lesznek olyan színesek, hogy ebből ki fog tudni jönni egy film. És igazából ez a film.

Az ötlet egy bangladesi fiúig nyúlik vissza, aki nagyon-nagyon csúnyán megbántott engem, amikor szakított velem, és aki azt mondta nekem, hogy borderline-os vagyok, elmezavart, ami az őrült családom miatt van. Akkor én ezt elkezdtem felfejteni, hogy a traumáimat mik idézték elő. Orvos Tóth Noéminek az Örökölt sorsok című könyve adott számomra magyarázatot. A szüleim engem ugyanis nem akartak, ez pedig befolyásolja az egész életemet. Sokkal nagyobb a megfelelési kényszerünk, a versenyszellemünk, mert egész életünkben bizonyítani akarjuk, hogy igenis érdemesek vagyunk az életre. Úgy indul a film, hogy interjúkat készítek az anyukámmal, az apukámmal meg a nagymamámmal a fogantatásom történetéről, hogy miért akartak engem elvetetni. A film végén pedig megkérdezem, hogy örülnek-e annak, hogy én mégis létezem. Elég szomorú a végkifejlet, de közben egy vicces film is, egyszerre gyomorba vágós, de közben felszabadító hangvételű. Ez egy dokumentumfilm, otthon forgattam, semmi nem volt benne megrendezve, csak rögzítve és összevágva egy történetvonal alapján.

Feltörekvő stand-upos is vagy. Milyen indíttatásból választottad ezt a műfajt?

Az előbb említett bangladesi stand-upos fiún keresztül ismertem meg ezt a műfajt, és egy csomó híres stand-upost. Neki segítettem a szövegeit dramaturgiailag fejlesztgetni, aztán ő mondta, hogy milyen nagyon vicces vagyok, és akkor arra gondoltam, hogy én ezt fogom csinálni. Aztán csúnya szakítás lett a vége. Én pedig bosszút akartam állni ezen a fiún, és rájöttem, hogy úgy tudok igazán bosszút állni rajta, hogyha jobb stand-upos leszek, mint ő. Ő nagyon szeretett volna a Dumaszínházba bekerülni, én pedig elindultam a Dumaszínház tehetségkutatóján, amit meg is nyertem. Hát így álltam bosszút, de közben úgy megszerettem a műfajt, hogy benne maradtam. Manapság az érdeklődők a Dumaszínház műsorvezetőjeként láthatnak.

Melyik műfajban képzeled el a jövődet?

Célom, hogy egyszer legyen egy egész estés filmem. Szeretnék sok lábon állni, párhuzamosan csinálni több dolgot, erre Amerikában nagyon sok példa van, hogy ha valaki stand-upos, az egyben színész és forgatókönyvíró és rendező is. Én szívesen meghonosítanám ezt itthon.