Interjú a győri Aranyanyuval, Rogus Piroskával

A Richter Aranyanyu Díjat az egészségügyi szakdolgozó kategóriában Rogus Piroska, a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház Sürgősségi Osztályáank osztályvezető főnővér- helyettese kapta. A díjat olyan nőknek ítélik oda, akik klasszikus, női segítő szakmákban dolgoznak, munkájuk nélkülözhetetlen, mégis csekély anyagi és erkölcsi elismerésben van részük. A Richter Aranyanyu Díjat 2011-ben Rácz Zsuzsa író, a Terézanyu-könyvek szerzője és a Richter Gedeon Nyrt. alapította.

Egyértelmű volt, hogy az egészségügyben fog dolgozni?

Sportoltam, és a sport területén szerettem volna elhelyezkedni, de mivel hatan voltunk testvérek, a szülők nem tudták finanszírozni a gimnáziumot. Akkor az egészségügyi iskolába jelentkeztem, és onnantól kezdve maradtam is ezen a pályán.

Volt egy kitűzött pozíció, egy nagy vágy, amit szeretett volna elérni?

Kezdetben nem. Kisnővérként a traumatológiára kerültem, egészen a lányom születésig ott dolgoztam, majd oda mentem vissza. Később merült fel, hogy a Sürgősségi Betegellátó Osztályon dolgozzak. Elvégeztem a szakápolóit, a sürgősségit.

Laikusként azt gondolom, hogy a sürgősségin a legmelósabb dolgozni. Ott vannak a legfurcsább esetek…

A Sürgősségi Betegellátó Osztály az, ahol mindenféle betegséggel, beteggel találkozunk, legyen az gyermek vagy felnőtt. Az összes betegellátó osztályon egyformán nehéz a munka, mert kevesen vagyunk, miközben nap, mint nap a betegek életéért küzdünk, értük dolgozunk. Nehéz ez a szakma, nehéz a munka ezen az osztályon, de mégis úgy érzem, ez a pályánk csúcsa.

Az, hogy valaki felkészült nővér legyen, váltott műszakban dolgozzon, hogy mindenütt megállja a helyét, az nem egy megszokott életmódot követel.

Igen, ez nem egy átlagos életmód. Már csak azért sem, mert szombaton, vasárnap és ünnepnap is dolgozunk. Nővérhiány van, egymást tudjuk csak helyettesíteni. Van, hogy a messziről bejáró kollégát kell helyettesíteni, mert például a téli időjárás miatt nem tud beérni, vagy ha valaki megbetegszik közülünk… Szerintem azok, akik ezen a pályán megmaradnak és itt dolgoznak, azok szeretetből csinálják és hivatásból.

Hogyan tolerálja a család, hogy nincsenek hétvégék, ünnepek?

A párom is ilyen beosztásban dolgozik. A lányom egészségügyi pályára ment, orvosnak tanul, Pécsett. Ő belenőtt ebbe, és aki ebbe beleszületik, annak ez nem furcsa. Nekünk a karácsony az nem naphoz van kötve, hanem a családhoz, de így van ez bármelyik másik ünneppel is. Meg lehet  oldani, csak egy kicsivel nehezebben.

Mit szólt, amikor kollégái jelölték önt az Aranyanyu-díjra?

Először nagyon-nagyon mérges voltam. Én nem vagyok az a szereplő típus. Ott kellett volna lenniük velem a díjátadó ünnepségen és a különböző szerepléseken, mint most, ezen a beszélgetésen is, hogy részesei legyünk együtt a sikernek. A sürgősségi csapat, a mi kis csapatunk. Ezt a díjat ők hozták össze, tőlük kaptam és velük együtt ér valamit az egész. Nagy öröm számomra, megtiszteltetés, azóta is minden egyes pillantásuk, minden egyes mozdulatukban benne van az, hogy örülnek neki.

Mekkora csapatról beszélhetünk, ha az ön emberei kerülnek szóba?

A Sürgősségi Betegellátó Osztályon közel százan dolgozunk, ebben még nincsenek benne az orvosok, a rezidensek, a betegszállítók, a takarítók, a kisegítők, a röntgenesek és más osztályon dolgozó orvosok, akik besegítenek nekünk. Meg a mentősök, akik hozzák a betegeket, vagy a családtagok. Szóval mi egy nagyon népes család vagyunk.

Lehet családias légkör egy ilyen osztályon? Tudnak két beteg között úgy beszélgetni egymással, hogy az intim legyen és belsőséges?

Természetesen, tudunk egymásnak lelki és fizikai támaszt is nyújtani. Nálunk is vannak családi problémák, anyagi gondok, egymás közötti ellentétek, de ezeket megpróbáljuk orvosolni. Mi is eljárunk ünnepelni, szórakozni és akkor ott kicsit elfelejtjük a problémáinkat. Ha baj van, igazán összefogunk. Nagy helytállást, óriási csapatmunkát kívánt, amikor a győri kosarasok buszbalesete volt, vagy amikor a kollégáinkat érte baleset. Ezek az esetek nagy megterhelést rónak ránk, de mindenki helyt állt, és tette a dolgát.

Vannak dolgok, amik mélyen megérintenek bennünket. Egy csecsemő, egy gyerek betegsége, vagy ha közeli rokonunk, ismerősünk kerül hozzánk és segíteni kell rajta, akkor ki kell kapcsolnunk az érzelmeinket és együtt kell dolgoznunk az orvosokkal, nem engedhetjük el magunkat. Utána félremegyünk és sírunk. Ha nem tudjuk megemészteni, akkor egymás között meg kell, hogy beszéljük. Ilyenkor összefog a kis csapat és olyankor nincs probléma, olyankor mi vagyunk a legjobbak.

Hallott már az Aranyanyu-díjról, mielőtt jelölték volna?

Megmondom őszintén, hogy nem. Már utána néztem és tudom, hogy van egy kolléganő az Onkológián, Radiológián, aki 2011-ben zsűri díjas lett. De a megyében én vagyok az első.

Milyen volt a díjátadó gála? Ha jól tudom, ez egy nagyszabású esemény volt Budapesten.

Ilyenen még életemben nem voltam. Ez a gála a jelölőkkel volt és a kis családommal. Mindenkitől és mindenhonnan a szeretet áramlott felém. Akkor úgy éreztem, és azóta is azt érzem, mintha fojtogatna a szeretet. Nem lehet szavakkal leírni, hogy milyen nagyon jó érzés. Ezt át kell élni.

Amikor a gálára mentek már tudták, hogy ön nyert, vagy ott derült ki?

Ott derült ki, hogy nyertem, amikor elkezdték a kisfilmemet levetíteni, és felkértek, hogy menjek fel a színpadra.

Volt sírás?

Volt. Nem is tudtam igazából megszólalni.

Az a sok szeretet, ami árad ön felé, ez tud erőt adni a folytatáshoz?

Természetesen, hiszen ezen a pályán, mivel az anyagi elismerés nagyon minimális és mi egyszerű emberként éljük a mindennapjainkat, nagy erőt ad a folytatáshoz. Nálunk is vannak problémák, halálesetek és kollégák, akiket nagyon megszeretünk és elmennek. A halál minket is megérint, engem többször is, három testvéremet vesztettem el. Mi is éppen olyan halandók vagyunk, mint bárki más, hibákat is követünk el és mi is éppen úgy össze tudunk roppanni, ha egy családtagunk orvoshoz kerül és tehetetlenséggel állunk a háta mögött. Mi is emberek vagyunk.

Ez a díj, a szeretet, ami most önt körbeveszi egy szép karácsonyi ajándék.

Ez annál több. Ez olyan érzés, mint amikor vártam a gyermekemet, és nem tudtam, fiú lesz vagy lány. Titok volt. Ez is egy ilyen titok volt, ami egy életre fog szólni. Nagy megtiszteltetés, hogy ott lehetek évente az Aranyanyu csapattal a gálákon, ahol tovább tudjuk hirdetni azt, hogy érdemes becsülettel és jól dolgozni!