1895. augusztus 22. számában ír a Győri Közlöny a „a holt-eleven” sétatérről a Radó szigeten. Ahogy az újságíró megjegyezte: messze az országban híres a győri séta- illetve Radótér.

Híres a budapesti Erzsébet-promenád, a komáromi park, a tatai tündérkert is, de egyik sem bír annyi bájjal, olyan családias jelleggel, mint a „Radó”. A nagy kerek virágágy, amely a sétány büszkesége, a nagy kerek asztal, amelyet minden hétvégén vidám családok ülnek körbe mind-mind a békeévek nyugalmát jelképezték.

Főként májustól júniusig nő meg a sziget látogatottsága úgy, hogy egyesek szerint félő volt, hogy egyszer csak felborul a nagy tömegtől. Ilyenkor igazán elragadó, kedves ez a hely. Különösen az esti órákban, amikor a színházfelőli téren kamarazenét is szolgáltattak. Azt azonban az újságíró is nehezményezte, hogy este 10-kor rendszeresen leoltják a gázlámpákat, amely különösen az egyedülálló fiatal hölgyek biztonságára veszélyes.

A nyári hónapokban kissé kiürül a Radó, mert sok polgár a Balatonra, Marienbadba, Ischlbe, Tátrafüredre jár nyaralni. Az itthon maradottak leginkább vasárnapi piknikezni jönnek a sétatérre. „Tojásos sonkáról, theáról meg gondoskodik Mádai.”

Még hintaszék is kerül, ha valaki nagyon kívánatosnak találná a himbálózva való szivarozást és szunyókálást. Augusztus végén pedig visszatérnek az eltévelyedettek is, és újra élénkebb lesz a sétány. Ám az „emberes” hónapok végleg elhozzák számára a halált, és lesz a viruló szigetből sárga falevél-, és hótakarta mező, melyből csak a száraz ágak, és a harminckét tetejű színház fog kilátszani.

„Az évenként rendesen eljövő pusztulás már megsuhintotta fölötte szárnyait, s én fázósan gondolok kimúlására. Sőt kétségbe volnék esve, ha nem vigasztalna a tudat, hogy – majd ha fagy – abban a hómezőből kiemelkedő, harminckét tetejű házán ismét viszontláthatom a sétatér nyári alakjait, a kedves fehérruhás lányokat, az elegáns asszonyokat, no meg a kevésbé kedves, de azért elegáns öreg és fiatal urakat. Ebben a kívül szürke, belül aranyos házban ismét együtt fognak ülni a nemek erősei és gyöngéi, nem ugyan Buchwaldokban, hanem kényelmes, puha zsöllyékben. Azt mondják: hálátlan az ember, a jelen öröme elfeledteti vele a múlt ürömét. Én a kedves, bájos kis sétaterünkön élvezett örömöket sohasem fogom elfelejteni.”