Június 4-e a nemzeti összetartozás napja, és a mai napig feldolgozhatatlan sorstragédia tán még azok számára is, akiket nem érdekel a közélet és a politika, esetleg éppen hiányoztak arról a történelemóráról, ahol a trianoni békediktátum volt a téma. Már ha egyáltalán beszéltek róla, mert sokáig az is tilos volt.

Pedig elég csupán elmenni valamelyik külhoni magyar vidékre, hogy megtapasztaljuk, mit is jelent mindez. Akár itt, a határ közelében, akár hétszáz kilométert utazva mondjuk Gyergyószentmiklósra, ahol, ha belép az ember a boltba, automatikusan magyarul köszöntik, bármerre jár az utcán, mindenhol magyar szót hall, és a helyiek ismerősként üdvözlik.

Hogy mekkora gazemberség volt, ami Trianonban történt, jól példázza az amerikai delegáció története, amely tiltakozásul még a dokumentum aláírása előtt hazautazott Franciaországból. A tárgyalásokon már azért is könyörögni kellett, hogy a magyar fél egyáltalán felszólalhasson. Hogy időt spóroljon a hallgatóságnak, Apponyi gróf egyszerre angolul, franciául és olaszul tartotta meg híres trianoni beszédét. Ekkor került elő a nevezetes vörös térkép, amely az érintett területek etnikai összetételét ábrázolta. Az amerikai fél ekkor döbbent rá, mi is történik itt valójában.

Aki pedig azt mondja, mindez rég volt, és őt nem érinti, gondoljon csak bele, volt olyan elképzelés, amely a déli határt a Balatonnál húzta volna meg, a keletit pedig a Tiszánál. Szeged, Pécs, Miskolc vagy éppen Budapest sorsa is kérdéses volt egy ideig. Egy ilyen „békét” még a vesztes fél sem érdemelt meg, pláne, hogy magában hordozta a II. világháború kitörését, amely alig húsz év múlva bekövetkezett.