Ma van a rendőrség napja. Azé a hivatásé, amelyet a legnehezebb hétköznapokon is vállalni kell. Sárkányölő Szent György a rendőrök védőszentje. Azé a közösségé, amelyet sokan túl könnyen bírálnak, ám mégis őket hívják elsőnek és ők azok, akik elsőként érnek oda, ha baj van. Nem kell őket szeretni. Tisztelni viszont annál inkább, s nem csak ma!

Mert rendőrnek lenni nem csak egy szakma. Hivatás és életforma. Olyan, ami örökre nyomot hagy a lelkükön, a gondolkozásukon és a testükön is. A „rendőr-létet” nem lehet letenni a szolgálat után, mint egy munkástáskát. A rendőr akkor is rendőr, amikor nincs szolgálatban, mert akkor is figyel, reagál és segít. Nem létezik olyan, hogy „most nem az én problémám”.

Mi pedig sokszor elfelejtjük, mibe kerül ez nekik:

– Ők azok, akik elsőként lépnek be oda, ahonnan más kifutna. Ott vannak, ahol bűntény van, rombolás, roncsok, összeomlott életek, könny, vér és halál. És mégis: mennek, rendületlenül. Mert muszáj, a hivatásuk ugyanis nem kérdez. Csak mondja legbelül: menj, akkor is, ha félsz! Akkor is, ha fáj, ha elfordítanád a fejed, vagy ha gyászolnál. Akkor is, ha eleged van, talán már évek, évtizedek óta…

– Ők élnek nap mint nap veszélyben. Nemcsak a bűnözőkkel szemben, hanem az utakon, a garázdaságok kellős közepén, a drogcsempészek, drogárusok nyomában, az emberkereskedőket lebuktatva. Igen, sokszor a saját testi épségük, vagy életük árán védik másokét. Mert erre tettek esküt…

És közben többnyire mit kapnak az emberektől?

Megvetést. Gyanakvást. Gúnyos kommenteket áradatát. „Úgyis csak büntetni akarnak.” „Én fizetem az adómból.” „Miért nem kergetnek inkább bűnözőket?” „Pénzbeszedés, kell a kasszászba!” – halljuk sokszor ezeket, vagy más ingerült, sokszor alpári mondatokat. Csakhogy a szabályokat nem ők találják ki. Ők csak betartatják.

Véletlenül se legyenek illúzióink! Ez a hivatás nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is emészt. A szolgálatok során sokszor olyan arcokat látnak, amik nem tűnnek el többé. Olyan mondatokat hallanak, amik beégnek az álmaikba. Olyan döntéseket kell hozniuk, amit más ember talán egy élet alatt sem hoz meg. És mások könnyein túl, bizony néha a sajátjukkal is szembe kell nézniük.

Sokan már nem bírják, nem titok. Túl sok a teher és túl kevés a megbecsülés. Már eddig is túl sokan tették le a jelvényt. Pedig nem szabadna elengedni őket! Pont, hogy meg kellene tartani azokat, akik már láttak, tapasztaltak, akik bölcsek, akik lélekben már megerősödtek. Akik tanítani tudnák a fiatalokat. Akik még nem égtek ki, csak elfáradtak. Az ő tudásuk pótolhatatlan. És mégis, sokszor úgy engedik el őket, mintha csak egy büntetőcetlit fújna el a szél…

Pedig emberből vannak ők is. Ugyanolyan emberek, mint mi. Csak más terhet cipelnek, amint talán csak azt ért meg, aki visel, vagy viselt valaha egyenruhát, aki volt olyan szerencsés, hogy megtapasztalhatta, mi az a bajtársiasság.

Nem kell szeretni a rendőröket. Ám tisztelni őket, azt igen! Úgy kell bánni velük, ahogy mi is elvárnánk, hogy velünk bánjanak! Mondjuk kezdjük az emberi hanggal, az értelemmel és a türelemmel. A valóságban és a közösségi médiában is!

Ha legközelebb rendőrrel találkoznak, ne csak az egyenruhás lássák!  Vegyék észre mögötte az embert: a lelkest és kitartót, de a fáradtat és a küzdőt is. Azt, akit otthon valaki épp vár, vagy éppen nem.  Azt, aki április 24-e után is felkel, felveszi az egyenruhát, magához veszi a jelvényt, a szolgálati fegyvert, minden szükséges eszközét és újra elindul. Mert ez a hivatása. Mert erre tett esküt. Értünk.

Ma a rendőrök napja van, a védőszentjük ünnepe. Kiváló alkalom arra, hogy ezekben a nem éppen könnyű időkben átgondoljuk, mi is jelent a rendőrség létezése, és mi lenne nélkülük…

Szent György óvjon minden rendőrt és segítse formálni a jövőt!