Köd előttem, köd mögöttem / Isten tudja, honnan jöttem – dereng fel a csípős, tejfehér reggel képeit szemlézve valahonnan, réges-régi emlékek tárházából a halovány idézetfoszlány, pont olyan lebbenőn, mint amilyenek a kollégánk által megörökített életképek.

Ami ma borongva indult, mostanra fénylőn ragyog. A nagykabátos, sálba burkolódzó, sietős indulást felváltották a lehunyt szemmel, lassan Nap felé fordított arcok. A hajnalban ködbe vesző szobrok, hidak, utcák, terek délutánra magukra öltötték ragyogó ruháikat, a város – levetve korai, párás, nehéz gúnyáját – ünneplőbe öltözött.

Zelk Zoltán azt írja: „…A köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság. – Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt? – A fény pedig a reménység.” Kollégánk fotóihoz mellékelve legyen hát az a mai mottónk: borúra mindig derű jön!