Kopcsándi Stefi Budapesten született, és már egészen kisgyermekkorában kiderült, hogy komoly egészségügyi problémával kell együtt élnie. Csecsemőként nem gyarapodott megfelelően a testsúlya, hiába evett, a szervezete nem tudta feldolgozni a bevitt tápanyagokat.
A pesti kórházi kivizsgálások – vérvételek, speciális tesztek sora – végül fél éves korában hozták meg a diagnózist: egy ritka, genetikai eredetű betegségről van szó, amely autoszomális recesszív módon öröklődik. Bár a hibás gén hordozója nagyjából minden huszonötödik ember, maga a betegség csak akkor alakul ki, ha mindkét szülőtől öröklődik.
Gyermek- és fiatal korában az állapota viszonylag egyensúlyban volt. Iskolába járt, gimnáziumot végzett, a testsúlya rendeződött, kívülről sokáig nem látszott, milyen küzdelmek zajlanak a háttérben. A fordulat a nagykorúság után következett be: a betegség tüdőt érintő szövődményei egyre súlyosabbá váltak. Gyakori fertőzések, gyulladások, hegesedés és romló tüdőfunkció nehezítette a mindennapjait.
„Mindig azt mondtam az embereknek, hogy olyan, mint az asztma” – meséli. – „Így legalább el tudták képzelni, milyen az, amikor az ember nem kap levegőt.”
A sport és a kirándulás fokozatosan háttérbe szorult, helyüket gyógytorna, légzőgyakorlatok és napi többszöri inhalálás vette át. Volt időszak, amikor naponta akár nyolcszor is használnia kellett az inhalátorgépet, hogy a tüdejében felgyülemlő váladék egyáltalán távozni tudjon.
A betegség nemcsak fizikailag, lelkileg is megterhelő volt. Tömegközlekedésen, maszkban gyakran kapott értetlen vagy gyanakvó pillantásokat, különösen az őszi-téli időszakban.
„Eleinte mélyen érintett, később megtanultam védeni magam. Az emberek nem tudják, mi áll a háttérben – és nem is látszik rajtam.”
Amikor az állapota tovább romlott, egyre közelebb került a tüdőtranszplantáció lehetősége. A várólistára kerülést hosszas, tetőtől talpig tartó kivizsgálás előzte meg. Stefi végül közel két évet töltött a listán.
Bár a vércsoportja gyakori volt, több olyan ritka paraméter is szerepelt nála, amely megnehezítette a megfelelő donor megtalálását. A cél az volt, hogy a lehető legjobban egyező szervet kapja meg – ez csökkenti a kilökődés kockázatát, és hosszú távon is jobb esélyt ad.
A várakozás állandó készenlétet jelentett. „Bármikor jöhetett a hívás. Hajnalban, reggel, teljesen váratlanul.” Mindig be volt készítve egy táska a legszükségesebb holmikkal, és különösen ügyelnie kellett arra, hogy ne betegedjen meg – egy fertőzés akár hónapokra is elodázhatta volna a műtétet. Voltak félreérthető telefonhívások, kontroll miatti egyeztetések, amelyeknél mindig felugrott a pulzusa: „Azt hittem, most ez az.”
A döntő telefon végül 2019 tavaszán, márciusban érkezett meg. Az időzítés – ahogy ő fogalmaz – tökéletes volt: bár rossz állapotban volt, még nem annyira, hogy az rontsa a transzplantáció sikerét.
„Őszintén vártam. Amikor az ember már szinte szobanövényként él, és annak is örül, ha fulladás nélkül el tud menni a postára, akkor hatalmas reményt ad a tudat, hogy ez nem a vég.”
A műtét sikeres volt, de Stefi hangsúlyozza: az új élet nem ér véget a műtő ajtajában. Az új tüdőt „be kellett lakni” – rendszeres kontrollokkal, fegyelmezett életmóddal, tudatos odafigyeléssel.
„Az orvosok elvégzik a műtétet, de nekem is tennem kellett azért, hogy az új szerv a testem része legyen, hogy alkalmazkodjon, és jól működjön.”
Ma már aktív tagja a Szervátültetettek Győr-Moson-Sopron és Vas vármegyei Sport és Érdekvédelmi Egyesületének is, amelynek egyik megyei elnökhelyetteseként számos szervezési és kommunikációs feladatot vállal.
Dekoratőr végzettséggel rendelkezik, grafikai programokat tanult meg önállóan, így a közösségi anyagok, vizuális elemek nagy részét is ő készíti.
Hét éve él az új tüdejével – és ma már olyan életet élhet, amilyet korábban elképzelni sem mert. Dolgozik, túrázik, közösségbe jár.
„Mintha egy kalitkából kiszabadult madár lennék” – mondja mosolyogva. – „Végre azt az életet élhetem, amit szeretnék.
A legnagyobb gondjaim ma már ugyanolyan hétköznapiak, mint bárki másé: például, hogy kevés a szabadidőm.”