Szemszög
Győr nagyváros, mégis annyira kicsi. Olyan gyorsan alakulnak ismeretségek, haverságok, hogy szinte észre sem veszi az ember. Csak amikor megüti a valóság: elment valaki, aki hozzátartozott a mindennapokhoz. Qkor Laci a győri belváros része volt, üde színfoltja, mókás mosolya, amelyet nem látunk többé. A szívünkben él tovább…
A szomorú hír október 18-án érkezett, valósággá azonban másnapra vált, amikor a fagyos, ám csodás napfelkeltében bevillant: igaz volt a tegnap esti beszélgetés… Kovács „Qkor”Laci elment, nagyon fiatalon és nagyon hihetetlenül. Visszaemlékszem a szombat esti telefonbeszélgetésre, amikor egy közös cimboránk azt mondta: „Qkor volt a belváros hiphop-hőse, a hősök pedig soha nem halnak meg. Legalábbis így gondoltuk…”
Na de hogy lett Qkor Laci a győri belváros hiphop-hőse, hogy lett ő a belváros ikonikus figurája? A legegyszerűbb, ám egyre ritkább recept szerint: önmagát adta, mindenben. Imádta a hiphop zenét, ez visszaköszönt öltözködésében, stílusában, s ahogy egyszer mesélte, táncolt is régebben. Színes cipői, pólói, pulóverei messziről láthatóvá tették, széles mosolya pedig annyira szerethetővé… Őszinte, vicces, pozitív és roppant kreatív srác volt, akiről nehéz múlt időben beszélni.
Vasárnap reggel van, iszom a kotyogósban lefőtt nicaraguai dohánykávét, ami persze itthon közel sem olyan, mint a kávézóban, ahol néha leültünk beszélgetni. Beszélgetni mindarról, ami őt érdekelte: a zene, az ismeretlen, elhagyatott helyek felfedezése, a fotózás, a macskák és a belváros. A kávé zamata visszahozza a pillanatokat, a sztorikat, amiket mesélt. 2020-ban egy közös kávézás után lettem covidos.
Aggódva érdeklődött, miközben kiröhögött, hogy mennyire tipikus: kidugom valahova az orrom, kicsit tömegben vagyok, mindjárt bele is betegszem… A maga vicces, utánozhatatlan modorában tudatta: figyel rád, de ne dramatizálj, az élet szép… Amiről akkor beszélgettünk, amit akkor terveztünk, több minden miatt nem valósult meg, pedig jó lett volna. Ám Laci nem neheztelt…
Pedig volt, hogy vitáztunk. Mert vele azt is lehetett, kiállt a véleménye mellett, s érvekkel próbált meggyőzni. Az egyik csörténk a gumikesztyűben elfogyasztott hamburger volt, ahogy a tepsiben felszolgált hamburger kérdésében sem értettünk egyet. Kiakadt, de olyan Qkorosan: nagyon, de nem ítélkező módon. Már akkor is azt éreztem: védi a belvárost. A környezetét, amelyben úgy tűnt, tényleg otthon van. Színfolt volt ő a Baross utcán, a sarki kisbolt és street food környékén és mindenhol ahol feltűnt. Besegített a főállása mellett itt-ott, szívvel-lélekkel tette azt is, élvezte az emberek társaságát. Fontos volt neki a belváros, azok a helyek és emberek, akikkel kapcsolatba került. Ha láttad, úgy érezted, minden a medrében halad.
Qkor pedig élvezte a belvárost. Képes volt akkor is viccelődni, papírpénzt leragasztani a kőre, amikor mindenkinek lógott az orra a rosszkedvtől. Videók őrzik a legjobb pillanatokat, ismerősöket is kiszúrni a tréfa közben. Laci nem kozmetikázott semmit, felvállalta a véleményét, s úgy tartott görbe tükröt elénk, hogy nem félt semmitől. Miért kellett volna?! Szabad lélek volt, aki ment az álmai után. Útjait csodás fotók és gumikacsák kísérték, igazi szenvedélye volt az elhagyott helyek megismerése. Megmutatta, mit élt át, hogy azok is részesüljenek belőle, akik nem elég bátrak, akik nem elég szabadok…
Hallottuk, amikor mondta, hogy beteg lett. Aki tehette, segített véradással, mert szüksége volt a segítségre. Ám egy pillanatig sem hitte senki, aki ismerte csak egy kicsit is, hogy ennek ez lesz a vége. Mert neki elhittük, hogy minden rendben lesz, hogy jobban van, hogy megoldódik ez is: jött, amikor jöhetett, rollerrel begurult a szokott helyekre, a szokott színes pólókban, a szokott mosollyal és a szokott vicceivel. Még a szemében sem láttam félelmet. Pedig legbelül biztosan küzdött a démonokkal, amik ilyenkor vélhetően elkerülhetetlenek. Be-bejelentkezett a kórházból is, már írta, hogy megvan a donor is, minden rendben lesz, csak „kell még egy kis vér a pucájába…” Különben is, „a belváros hiphop-hősét nem érheti semmi komoly baj” – hallom a fülemben a tegnap késő esti beszélgetést…
Az élet ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb. Október 18-án futótűzként terjedt, hogy Qkor Laci elment. Sokan keresték, és senki nem találta a szavakat. Mert van, amire nem lehet. Gondolataink cikáznak össze-vissza, emlékek, pillanatok jönnek elő, s potyognak a könnyek. Egy srácért, aki mindig önmaga volt, aki csupa mosollyal és derűvel élte az életét, miközben pontosan látta a valóságot. Ám nem volt hajlandó belesavanyodni, belefásulni. Ment, a színes ruháiban, a mohikánfrizurájával, a gumikacsáival, és élte az életet – úgy tényleg, igazán. A belvárosban otthon volt; ha mi, belvárosiak, őt láttuk, otthon éreztük magunkat. Szükségünk volt rá a város szívében, mert a város szívének egyik fontos mozgatója volt.
Kevesebb lett nélküle a győri belváros. Kevesebbek lettünk egy őszinte, bohókás, életvidám sráccal, aki imádta az életet, a macskáit, a humort, a gumikacsákat és az álmait.
Álmodj és mosolyogj tovább, Qkor, fedezz fel csodás helyeket odaát is! Védd meg ott is azokat, akiket kedvelsz, és ne felejts el soha mókázni! Találkozunk még, és ígérem, akkor azt is megvalósítjuk, amiről 2020-ban beszélgettünk – nicaraguai dohánykávét szürcsölve, sárga gumikacsával az asztalon…
Fotó: Facebook