Az állatok világnapján sok minden eszembe jutott – de idén leginkább az, mennyit köszönhetünk az állatorvosoknak. Maszat cicámmal szombat délelőtt is a rendelőben jártunk, és megint rádöbbentem: ők adják a biztonságot, amikor gazdiként elfogy az erőm.

A Győr+ Média rendszeres olvasói talán emlékeznek a cicámra, Maszatra, aki immár a 16. életévét is betöltötte. Szerencsére alapjában jó egészségnek örvend, de mindig van valami, ami miatt meglátogathatjuk a rendelőt. S mivel Maszat meglehetősen antiszociális macska, semmiképp nem arról van szó, hogy társaságba szeretne menni. Sőt! Egész egyszerűen, ahogy telik az idő, egyre több minden felmerül, amelyben segítséget csak az állatorvosok adhatnak. Na meg azt sem tagadom: aggódom is érte nagyon. 16 és fél éve része az életemnek, s ő az egyetlen, aki mindvégig velem is maradt az elmúlt időszakban. Jó, nyilván sok választása nem is volt, miután mentett cicaként magamhoz vettem annak idején. Ám ha belegondolok, hogy a környezetemben 16 és fél évet tulajdonképpen szinte csak szüleim házassága élt meg, kicsit mindig elgondolkozom. Jó, jó, azt is tudom, hogy ez nem olyan kapcsolat, de gondolják, hogy itt nincs alkalmazkodás, lemondás és felelőség?… S sajnos mi Maszattal nem tudjuk majd ünnepelni az 51. „évfordulónkat”, de a 16 és fél év is szép teljesítmény. Múlik ez persze mindkettőnkön…

Na meg persze az állatorvosokon, akik közül dr. Varga Zsolt személyében annak idején vallom, hogy a lehető legjobbat kaptuk. Írhatom bátran a nevét, mert már nem él Győrben, s már nem a klasszikus értelemben vett állatorvos: kutat, oktat, és továbbadja azt a hihetetlen tudást, amit megszerzett az évtizedek alatt. Varga doktor úr tanácsára kerültünk abba a győri rendelőbe, ahová azóta is járunk.

Maszat pedig az utóbbi időben úgy döntött, meglehetősen gyakran keressük fel őket. Az állatok világnapján sem volt ez másként. Minden előjel nélkül ismét fájdalmas lett számára a vizeletürítés. Nem játék, ebben a korban pláne, a FIC pedig egy roppant alattomos történet. Szombat van, hétfőn egyébként is mentünk volna ellenőrző ultrahangra. Ám Maszat úgy döntött, ma is menjünk…

A szombat mindig kicsit más: sokan vagyunk, sokféle panasszal. Mikor megérkeztünk, több kutyus is már infúziót kapott, cicák várakoztak a hordozókban, kutyák a pórázok végén. Bent pedig folyt a rendelés. A doktornő és az asszisztensek alaposan, lelkiismeretesen láttak el minden állatot. Maszat most sem volt a bátorság bajnoka, de hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat. Igyekeztem neki elmagyarázni már kint is, hogy nem annyira jó hobbi ide járni, bármennyire is kedves az összes orvos és asszisztens. Ha korábban nem is, a rendelőben már vette az üzenetet, s csendes megadással, antiszociális ábrázattal viselte a vizsgálatokat. Injekciók, infúzió, gyógyszer itthonra, s megnyugtató, kedves szavak, válaszok minden kérdésre. Egy jó állatorvos szerintem valamelyest pszichológus is, ahogy tulajdonképpen bármilyen orvos is. Meg kell nyugtatniuk az állatot és az embert is. Ha pedig kell, a legkonkrétabb őszinteséget is be kell vállalniuk.

Állatorvosnak lenni sem könnyű hivatás. Sokan csak egyféle oldalról közelítik meg a témát, de erről az állatok világnapján inkább szót se ejtsünk. Nekem az állatorvosok a biztonságot jelentik, azt az erőt, amelyre szükségünk van Maszattal, hiszen bármennyire is szeretnék én magam megtenni érte mindent, rengeteg minden túlmutat az én lehetőségeimen, a tudásomról nem is beszélve. Ám megtalálni egy olyan közeget, egy olyan orvos- és asszisztensgárdát, ahol nemcsak Maszatot érzem biztos kezek között, hanem az én érzékeny gazdalelkem is, mindennél többet ér, s mindent megér. Mert igen, Maszat társállat. Állat, de társ.

Néztem ma is a doktornőt, az asszisztenseket, akik kedvesen, de határozottan irányították a rendelést, fogadták és kezelték a különféle eseteket. Szombat van, egyikünk sem így képzelte el a délelőttjét. Ám így alakult, s én roppant hálás vagyok, hogy szombaton is segítséget kaphat Maszat. Szakmailag a lehető legjobbat, és úgy gondolom, emberileg is a maximumot nyújtják ott, ahová járunk.

A rendelési idő után pedig indul az ügyelet, mindig más rendelő vagy orvos vállalja, ennek utána lehet nézni a megfelelő felületen. Ez is biztonságot ad, szó se róla. Bár nagyon is jó lenne, ha Győrben újra lenne állatkórház, s talán egyszer el is jön ez az idő…

Az állatok világnapja mindenesetre mától nekem az állatorvosokról és az állatorvosi asszisztensekről is szól már. Akik nélkül tudom, hogy Maszat nem lenne egy 16 és fél éves öreglány, aki bár meglehetősen antiszociálisan, de hiszem, hogy boldogan él velem. Akkor is, ha egyre gyakrabban cuccolom be a hordozóba, és egyre gyakrabban bízom rá lelkiismeretes és nagy tudású állatorvosokra, asszisztensekre. Olyanokra, akik kezelik a vizelési problémás macskát, a csak ölben behozható idős kutyust, az egy hete étvágytalan cicát, és hosszasan lehetne még sorolni, annyian megfordultunk a rendelőben a mai délelőtt. Mosolyogva, türelmesen, szeretettel, mert az ő hivatásukat is csak így lehet végezni. Isten éltesse mindannyiukat az állatok világnapja alkalmából, s remélem, többünk nevében is mondhatom: Köszönünk mindent!