Ki emlékszik már a sörös, virslis május elsejékre, a magasra emelt vállalati zászlókra, a dübörgő zenére a felvonulásban, a rádiós körkapcsolásokból jól ismert sportriporter, Takács Árpi öblös hangjára, melyen köszöntötte a többszörösen kitüntetett szocialista brigádokat.

A munka nemzetközi ünnepét a szovjet érdekszférában egyfajta demonstrációnak szánták, a politikai rendszer melletti kiállásra, s nem is feleslegesen. Hiszen röviddel azután, hogy Kádár János megtorolta 1956-ot, már tízezrek vonultak el integetve díszpáholya előtt, és nem is feltétlen félelemből.

Az emberek vágytak valamiféle nyugalom illúziójára, a változásra, el akarták hinni, hogy a szörnyű előzmények ellenére jobb idők jönnek, hiszen ők békét óhajtottak meg biztonságot. A hatalom képletesen és névleg a munkások kezébe került, működött a proletárdiktatúra, mely persze szintén nem a munkások bosszúja volt „elnyomóik” ellen.

A hatalmi tudat megalapozására és megerősítésekre jelszavak, csasztuskák születtek: „Munkásököl, vasököl / odacsap, ahova köll.” És csapott, csapkodott eszetlenül, miközben a szocialista gyárak hatékonysága töredéke volt a nyugati piacgazdaságénak.

Kialakult az üzemen belüli munkanélküliség, a cégek jelentős részét tanulatlan munkásigazgatók vezették a szakadék felé. Az élhetetlen rendszer megmutatta önmagát és évtizedeken át kísértett, mint a kommunizmus kísértete.

A munkának most sem csak ünnepe van, hanem felelőssége, ezer világi baj között. Öröm, hogy a május 1-jei ünnepekkel méltóságát legalább megőrizte.