Van valami varázslatos abban, amikor egy elhagyatott mezőn hirtelen megjelennek az első pipacsok. Nem harsányan, nem tolakodva, csak úgy. Véletlenül odakerülnek, ám olyanok, mint amikor egy festő az utolsó ecsetvonásokkal életet lehel a tájba. A pipacs nem akar több lenni annál, ami: egy szelíd szépség, ami nem marad sokáig. Viszont amíg itt van, minden pillanatot beragyog.

A pipacs nem kér sokat. Nem vágyik öntözésre, nem neheztel a szélre, sőt, kifejezetten szereti a szabad mezőket, az utak szélét. Nem ritka, hogy társaságot is kap, gyakran bukkan fel bíborhere mellett, amelyet a gazdák tudatosan vetnek zöldtrágyázás vagy takarmányozás céljából. A pipacs viszont nem kapott meghívót: ő csak úgy betársul, a maga szabadságvágyó módján. Mégis, mintha a természet direkt így komponálta volna: a bíbor és piros foltok együtt valami egészen különlegeset rajzolnak a mezőre.

Ez a szabadságot kedvelő növény május-június környékén virágzik, de nem tart sokáig: néhány nap, és már csak a száradó, törékeny emlék marad utána. Talán ezért is hat olyan elevenen: mert tudjuk, hogy csak egy rövid ideig a miénk.

A pipacs egy kicsit olyan, mint az élet szép pillanatai. Nem maradnak örökre, nem is ígérik ezt. Ám ha elég figyelmesek vagyunk, észrevesszük őket: a reggeli kávé ízében, egy jó beszélgetésben, egy csendes séta közben, mondjuk épp egy pipacsmező peremén. A természet talán ezzel is tanítani próbál arra, hogy nem mindig az marad meg, ami állandó, sokkal inkább az, amit időben észreveszünk.

Ha legközelebb pipacsmezőt látsz, állj meg és nézd meg rendesen. Engedd, hogy hasson rád az a sok piros a zöldben, a bíborhere bólogató mély-lilás hátterében. És tudd: ez most csak a tiéd, ebben a pillanatban. Nem jön vissza ugyanez újra. Ismerős érzés ugye?! Mert olyan, mint egy gondolattal arról, hogy milyen törékeny és szép tud lenni a világ.

Galéria: Beledi Márta