Maradj otthon! – avagy, Áhoj Bohumil Hrabal!

Eddig úgy voltam, hogy felfogom szabadságként, de nem megy.

Tizedik nap

Eddig úgy voltam, hogy felfogom szabadságként, de nem megy. Most itt ülök egy szerdai napon kipihenten a panelnappaliban, ez most amolyan közösségi tér, egyben iroda – követve az időket –, marcalvárosi „hómofisz”. Az előszobában (mától folyosónak vagy közlekedőnek hívom, olálá!), szóval a folyosótól jobbra szerény vizesblokk fürdési lehetőséggel, ha megizzadnék, és ahogy járok-kelek boogie-val a lábamban szerény hajlékomban, most jövök rá, hogy a főzőfülkénél méretesebb olyan teakonyhám van, mint bent a cégnél, egy kicsivel nagyobb ételmelegítési extrával és fűszerkészlettel, beelőzhetetlen, az piszkos edényeket ijesztgető, mosogatásra utaló mozdulatsoraimmal.

Izolációmból eltelt másfél hét, és ez most olyan érzés kérem, mint a Nivea márkájú termékcsalád hetvenkét órás Repair & Care készítménye („velmi suchá pohozka”, azaz nagyon száraz bőrre), a kézenfekvő gondolattal, a késztetéssel, hogy kozmetikus Irénke precizitással, egyenletesen, vékony rétegben felhelyezze bőrömre, kvázi kényeztetés és odafigyelés gyanánt nevem napján.

„Saa-nyii! Saa-nyii-káám! Ez megdöglött!

Most olyan bezárt házgyári agglegénynek érzem magam a hasonló elnevezésű és saját fejlesztésű reggeli rántottámmal, ahol csak jómagam és a magány hagy morzsát a konyhaasztalon.

Persze, akadnak híres elődök, mint például Robinson a szigeten, aki hetykén végig kibírta ötven faktoros naptej nélkül, apropó, ha jobban belegondolok, nekem még messze van péntek. Vagy ott van az a híres fotóriporter, fekete-fehérben, aki törött lábbal kényszerült otthonába és a ravasz dramaturgiának köszönhetően, a hátsó ablakból kifigyelte a feleségdarabolós szemközti szomszédot. Megmondom őszintén, én nem panaszkodom a mellettem élőkre, igazán rendes, kedves emberek, mondjuk az alsó keresztszomszéd néha csúnyán beszél a gyerekekkel, alattam a Balogh néha úgy ásít, hogy az egész ház beleremeg, de három napja csend van, és érdekes módon a Baloghné sem jelzi hagyma, és a technológiailag rossz kivitelezésű főzés eredményeként kozmálásra utaló felszálló szaggal, hogy kiment a konyhába. Már három napja… Nem tetszik ez nekem! Megnézem…

Na, itt vagyok, de ez még semmi. Aztán ott vannak a remeték. Én felnézek a szerzetesekre is, speciális csoportos izolációban, jól kitalálták az egészet, kerülik az embereket, még bevásárolni sem kell menniük, ledobják kötélen a kosarat, időre érkezik beépített helyi emberük elemózsiával. Tényleg nem panaszkodom itt a Pátzay utcában, én is lift nélkül élek a negyediken és nem labdáznak, rohangálnak felettem. Idill ez, kérem szépen, mint Agatha Christie helyszínei, aki korai romantikus történeteinek hálószobáiból átment a detektíves nappaliba vagy kastélyba, netán vissza a hálóvagonba. Talán érthető okok miatt egy ideig nem nézek tengeralattjáróban játszódó „hálivudis” filmet sem, hiába kedvelem Sean Conneryt a tipptopp hajójával és rendszerető legénységével. Mert azért valljuk meg, előbb-utóbb úgy érezhetjük, mintha összemennének a falak, amikor minden apróbb neszre, zajra felkapja az ember a fejét, amin hiába tolnánk félre a kalapot és úgy vakarván, mint Chaplin, erre nem találnánk ki jó geget. Na, végre a Baloghék is hazajöttek. Ők is jobban tennék ha nem mászkálnának. Szóval, te is „Kisvakond barátom”, maradj otthon! A névnapomat pedig megünnepeljük akkor, amikor minden a medrébe kerül!