Hirdetés
Lengyel Sándor jegyzete
2020.03.26. 10:01

Maradj otthon! – avagy, Áhoj Bohumil Hrabal!

Eddig úgy voltam, hogy felfogom szabadságként, de nem megy.

Hirdetés

Tizedik nap

Eddig úgy voltam, hogy felfogom szabadságként, de nem megy. Most itt ülök egy szerdai napon kipihenten a panelnappaliban, ez most amolyan közösségi tér, egyben iroda – követve az időket –, marcalvárosi „hómofisz”. Az előszobában (mától folyosónak vagy közlekedőnek hívom, olálá!), szóval a folyosótól jobbra szerény vizesblokk fürdési lehetőséggel, ha megizzadnék, és ahogy járok-kelek boogie-val a lábamban szerény hajlékomban, most jövök rá, hogy a főzőfülkénél méretesebb olyan teakonyhám van, mint bent a cégnél, egy kicsivel nagyobb ételmelegítési extrával és fűszerkészlettel, beelőzhetetlen, az piszkos edényeket ijesztgető, mosogatásra utaló mozdulatsoraimmal.

Hirdetés

Izolációmból eltelt másfél hét, és ez most olyan érzés kérem, mint a Nivea márkájú termékcsalád hetvenkét órás Repair & Care készítménye („velmi suchá pohozka”, azaz nagyon száraz bőrre), a kézenfekvő gondolattal, a késztetéssel, hogy kozmetikus Irénke precizitással, egyenletesen, vékony rétegben felhelyezze bőrömre, kvázi kényeztetés és odafigyelés gyanánt nevem napján.

„Saa-nyii! Saa-nyii-káám! Ez megdöglött!

Most olyan bezárt házgyári agglegénynek érzem magam a hasonló elnevezésű és saját fejlesztésű reggeli rántottámmal, ahol csak jómagam és a magány hagy morzsát a konyhaasztalon.

Persze, akadnak híres elődök, mint például Robinson a szigeten, aki hetykén végig kibírta ötven faktoros naptej nélkül, apropó, ha jobban belegondolok, nekem még messze van péntek. Vagy ott van az a híres fotóriporter, fekete-fehérben, aki törött lábbal kényszerült otthonába és a ravasz dramaturgiának köszönhetően, a hátsó ablakból kifigyelte a feleségdarabolós szemközti szomszédot. Megmondom őszintén, én nem panaszkodom a mellettem élőkre, igazán rendes, kedves emberek, mondjuk az alsó keresztszomszéd néha csúnyán beszél a gyerekekkel, alattam a Balogh néha úgy ásít, hogy az egész ház beleremeg, de három napja csend van, és érdekes módon a Baloghné sem jelzi hagyma, és a technológiailag rossz kivitelezésű főzés eredményeként kozmálásra utaló felszálló szaggal, hogy kiment a konyhába. Már három napja… Nem tetszik ez nekem! Megnézem…

Na, itt vagyok, de ez még semmi. Aztán ott vannak a remeték. Én felnézek a szerzetesekre is, speciális csoportos izolációban, jól kitalálták az egészet, kerülik az embereket, még bevásárolni sem kell menniük, ledobják kötélen a kosarat, időre érkezik beépített helyi emberük elemózsiával. Tényleg nem panaszkodom itt a Pátzay utcában, én is lift nélkül élek a negyediken és nem labdáznak, rohangálnak felettem. Idill ez, kérem szépen, mint Agatha Christie helyszínei, aki korai romantikus történeteinek hálószobáiból átment a detektíves nappaliba vagy kastélyba, netán vissza a hálóvagonba. Talán érthető okok miatt egy ideig nem nézek tengeralattjáróban játszódó „hálivudis” filmet sem, hiába kedvelem Sean Conneryt a tipptopp hajójával és rendszerető legénységével. Mert azért valljuk meg, előbb-utóbb úgy érezhetjük, mintha összemennének a falak, amikor minden apróbb neszre, zajra felkapja az ember a fejét, amin hiába tolnánk félre a kalapot és úgy vakarván, mint Chaplin, erre nem találnánk ki jó geget. Na, végre a Baloghék is hazajöttek. Ők is jobban tennék ha nem mászkálnának. Szóval, te is „Kisvakond barátom”, maradj otthon! A névnapomat pedig megünnepeljük akkor, amikor minden a medrébe kerül!

Kapcsolódó témák: #Szemszög |
likeold
a fb oldalunkat