Nem mindig tudjuk, vagy merjük kimondani az érzéseinket. Vagy éppen túl későn tennénk meg. Az „anya” szó nem csak három betű, hanem szinte egy egész világ. Az emlékek, a biztonság, a boldogság, a hála, a bűntudat, és a visszavonhatatlan veszteség egyszerre kavaroghat sokakban anyák napján. Ha valamiért nem tudunk beszélni róla, mi lakozik bennünk, akkor Kovács Kati csodás dalai segíthetnek. Mert talán ő énekel a legszebben a gyermeki érzésekről, az édesanyák felé.

A magyar könnyűzene történetében kevesen tudnak olyan tisztán, mélyen és őszintén énekelni az anyaságról és a gyermeki szeretetről, mint Kovács Kati. Úgy, hogy ő maga sosem lehetett anya. Mégis: mintha benne lenne minden édesanya szívverése, sóhaja és ölelése és minden gyerek szégyenkező, vágyakozó, szeretettel teli szava. Nincs ebben semmi ellentmondás. Csak igazság és hang. Egy semmihez nem fogható, törékenyen erős hang.

Ha egyszer az ember meghallgatja tőle az Úgy szeretném meghálálni című dalt, azt nem felejti el. Nem is tudná. Szenes Iván szövege olyan egyszerű, hogy fáj. Gábor S. Pál dallama olyan simogató, hogy attól szorul el a torok. És amikor Kati megszólal – „úgy szeretném meghálálni, két kezemmel megszolgálni” – akkor hirtelen minden gyermeki mulasztásunk ott van a sorok között.

A régi ház körül már egy másik időszak. Egy hazatérés. Vagy inkább: egy ráeszmélés. Az idő könyörtelen, a ház fala megrepedezett, az anya fáradtabb. Ám még így is úgy várja gyermekét, mint a legnagyobb ünnepnapot. A régi konyhában főzi a kedvenc ételt. Nem kér számon, hogy mikor volt az utolsó látogatás és nem haragszik semmiért. Csak örül. És újra elenged, mert ez is az anyák dolga, bármennyire is megszakad a szívük. Az évek pedig múlnak, visszafordíthatatlanul. Végig kell gondolnunk, mi az, amit nem mondtunk még ki, és azt is, amit még ki lehet, valameddig. Mert egyszer már késő lesz…

A Mammy Blue nem magyar szerzemény, de Kati előadásában a magyar szívekbe is belopta magát. Ehhez kellett Bradányi Iván zseniális szövege és persze Kovács Kati csodás előadása. Egy eltévedt, megtévedt gyermekről szól, aki elment, búcsú nélkül. Marja a lelkiismeret, hiszen azzal volt rossz, aki nem érdemelte volna. Messziről is hazagondol, a bocsánatot váró és mindig elfogadó édesanyjára. Egyszer talán visszatérhet még, s nem lesz késő… Ez a dal nem vigasztal, nem oldoz fel és nem tudjuk mi lesz a „történet vége”. Ám legalább kimondja a hiányt, amit sokan egész életükben csendben cipelnek, mert félnek kimondani az érzéseiket. Kovács Kati elénekli…

És végül ott van Mama Leone… Amely elől sajnos senki nem menekülhet el, mert az elmúlás mindenkit utolér. Amikor már csak az emlékek maradnak és egy álomkép. Bradányi Iván bravúrosan idézi meg a gyermekkori biztonságot, amely semmivel össze nem keverhető. Amit csak egy édesanya tud nyújtani. Sokan vannak, akik már csak egy sírboltba tudják letenni az anyák napi virágot, akik csak az álmaikon keresztül beszélhetnek az édesanyukkal. Kovács Kati dala olyan érzelmesen, olyan szépen mondja el a fájdalmakat, amely hiteles segítség lehet, nem csak anyák napján. S ahogy a dalok örökké velünk maradnak, az anyai szeretet is kísér minket, akár itt vannak még velünk, akár el kellett menniük, örökre.

Kovács Kati ezekben a dalokban nem csak énekel. Átad. Hidat alkot. Közénk és az anyánk közé. Vagy éppen közénk és önmagunk közé. Ezért olyan fontos, hogy ne csak anyák napján hallgassuk meg őket. Ezek a dalok velünk vannak mindig. Segítenek, amikor nem tudunk beszélni. Emlékeztetnek, ha túlságosan rohanunk. Figyelmeztetnek, ha halogatunk. És tanítanak, hogyan lehet szeretni, megbocsátani, és hogyan lehet elengedni.

Nem mindenki kapta meg az anyaság ajándékát. És nem mindenki kapott feltétel nélküli szeretetet gyermekkorában. Ám egy dal néha pótolja, amit az élet nem adott meg. És ha Kovács Kati szólal meg benne, akkor az nem csak zene: az az élet maga...