Még mindig a vasárnap esti mérkőzés hatása alatt élek. Ha egyetlen szóval kellene leírnom, mikor éreztem utoljára ehhez foghatót, talán akkor, amikor visszajutottunk az NB I-be. De ez most más volt. Ez több volt. A Ferencvárost legyőzni önmagában is felemelő, de mindezt az Üllői úton megtenni… az egyszerűen FELBECSÜLHETETLEN.
Az egész már nyáron elkezdődött, amikor a munka és a szenvedély kézen fogva indult közös útra. Egy kollégámnak köszönhetően kapcsolat született az ETO szurkolóival és ezzel egy új világ nyílt meg előttem. A Rapid Wien után már a ferencvárosi túrán is együtt dobogott a szívem a TÁBORRAL. Igen, nagybetűvel. Mert szurkolónak lenni nem csak rigmusokat kiáltani, zászlót lengetni vagy pirotechnikát gyújtani. Szurkolónak lenni közösséget jelent. Barátságokat, szövetségeket, összetartozást. És egy mindent felülíró célt: Az ETO mindenekelőtt.
Vasárnap a győri vasútállomáson több száz zöld-fehér szív gyűlt össze. Idegenek és barátok, fiatalok és idősek, de egy közös álmunk volt. Ahogy elfoglaltuk helyünket a különvonaton, már érezni lehetett: ez nem egy átlagos utazás lesz. A kocsikban izgatott suttogás, remény és hit vibrált a levegőben. Huszonegy év. Ennyi ideje nem nyert az ETO a Népligetben. És most minden adott volt, hogy a történelem végre új fejezetet kapjon.
Amikor a vonat befutott Ferencvárosba, a TÁBOR hangja egyre erősebb lett. Dob, taps, ének, üzenet a Fradinak, hogy megérkeztünk. A Groupama felé vonulva már nem csak lépkedtünk, hanem hömpölyögtünk, mint egy zöld-fehér folyó, amelyet nem lehet feltartóztatni.
18:15. A sípszó nemcsak a mérkőzést indította el, hanem a lelátók csatáját is. Két TÁBOR, két világ, egy stadion. A 29. percben pedig megállt egy pillanatra az idő: „FEHÉR MIKI! FEHÉR MIKI!” A klasszis neve betöltötte a teret, a szíveket, az emlékeket. Az egykori ETO-s labdarúgót éltették, mint minden meccsen, de ma különösen más volt. Miki halálának évfordulóján játszották a felek a rangadót! A félidő döntetlennel zárult, a remény élt. Aztán jött a hidegzuhany: a Fradi megszerezte a vezetést.
De ekkor történt valami különleges. Az ETO nem rogyott meg. Nem tört meg. Hanem felegyenesedett.
A pályán és a lelátón is egy szívként kezdtünk dobogni. A 61. percben Benbuali góljánál felszakadt minden, ami addig bennünk volt. Tudtuk: ez még nem a vége. Ez csak a kezdet.
„Hajrá ETO!” „Mi vagyunk a Nyugat urai!”
És a szavakból erő lett. A hitből valóság. A 72. percben Bumba góljánál már remegett a lelátó. De, az igazi robbanás a 86. percben jött. Stefulj. Gól. 1–3. Abban a pillanatban nem voltak idegenek. Csak egymás nyakába boruló emberek. Könnyek. Ölelések. Kiáltások. És egy mindent elsöprő érzés: BÜSZKESÉG.
A CSAPAT és a TÁBOR tudta: ezt együtt hoztuk létre. És talán nem voltunk egyedül. Többek szájából is elhangzott: „Miki most biztos egy felhőn ül, lógatja a lábát, és a megszokott csibész mosolyával néz minket.” És abban a pillanatban mindenki látta őt. Ott volt velünk.
A lefújás után még percekig zúgott a lelátó. Az út vissza a vonathoz már ünneplés volt. A hazaút pedig egyetlen hosszú, boldog extázis, ahol ismerős és ismeretlen együtt élte meg azt, amire hosszú évek óta vártunk: Üllői úti győzelmet.
Egy biztos: az utazás, a szurkolás, az élmény: FELEJTHETETLEN.
És ami örök: „EGY CSAPAT VAN CSAK NYUGATON!”
Folytatás szombaton, hazai pályán a DVSC ellen.
Kapcsolódó cikkünk: