Nyert magyar bajnokságot, felnőttválogatott volt, majd a masters korosztályban világ- és Európa-bajnoki címig jutott. A Széchenyi István Egyetem testnevelőjeként, judoedzőként sikeres sportolókat nevelt, akik közül Sipőcz Richárd a legismertebb. Két születésnapja van, hiszen kilenc éve pár centin és perceken múlt az élete.

Célja, hogy tanítványa olimpián léphessen tatamira. Gyimes Nikolett idén megkapta a MOL Mester-M díjat, amellyel olyan edzők, tanárok munkáját ismerik el, akik tanítványaik példaképei.

Édesapja testnevelő volt, mégis a judo lett a választott sportága. Nem volt ebből konfliktus a családban?

Elhízott kislány voltam, mindenképpen kellett valami versenyszerű mozgás, apukám az atlétika felé terelgetett, de belőlem a 163 centis magasságommal nem lett volna jó dobó. Maradt a judo, megtetszett, megszerettem, jó közösség volt a miénk. A régi gőzfürdőnél volt a Győri Dózsa cselgáncsozóinak otthona, óriási kinccsel, állandó szőnyegfelülettel. Nem kellett ide-oda pakolászni, és bármennyire is ütött-kopott volt a terem, a második otthonunkként tekintettünk rá.

És volt egy olyan mester, amilyen keveseknek adatik meg. A legendás Vági Miklóstól mi, újságírók is sokat tanultunk, hát még a sportolói. Ő volt a követendő példa?

Így, 47 évesen kijelenthetem, azt tudja egy edző továbbadni, amit ő is jó helyről, a megfelelő emberektől kapott. Én csakúgy, mint annak idején Miklós, nem sietek, nem tanítok előbb versenytechnikát, mint alaptechnikát, mert abból sok jó nem származik. Sokan elrontják, hogy rögtön a gyors eredményekre képezik a gyerekeket, aztán az alapok később hiányoznak, ez pedig pótolhatatlan. Ő alaposan, nyugodtan tanított. Olyan értékrend szerint élt, ami példa volt mindannyiunk előtt. Már közel jártunk a harminchoz, amikor egyáltalán tegeződhettünk vele. Beszélt négy-öt nyelven, közte japánul, bejárta a világot, bíráskodott olimpián, mindenhol tisztelet övezte, közben pedig a saját magyarságát mindennél jobban szerette és büszke volt rá. Ő lerombolta a cigiző-söröző edző képét, mert soha nem élt ilyesmivel. Felnéztünk rá.

Az útravalót megkapta otthonról és mentorától. Milyen edző lett ezek után Gyimes Nikolett?

A következetességből fakad a szigor nálam, a gyerekeknek nem csak engem, egymást is tisztelniük kell. El szoktam mondani nekik, hogy én nem a barátjuk, nem a haverjuk vagyok, én nem megyek velük bulizni, én azért vagyok, hogy ők jobbak legyenek, az életre nevelem őket. Kell a megfelelő távolság edző és tanítvány között. Meg kell érteniük, hogy ha nem hajtom ki a lelküket, akkor nem lesz eredmény sem.

Kilenc évvel ezelőtt nem sokon múlott, hogy minden egyik pillanatról a másikra véget érjen.

Sétáltam át a Bercsényi ligeten a garázsunkhoz, és ott volt egy agresszív férfi, aki korábban már többször fenyegette édesapámat, engem, másokat, több rendőrségi ügye volt. Próbáltam kikerülni, de hasba szúrt. A tárgyaláson kiderült, hogy már hetek óta kést hordott magánál. Néhány centin múlt, hogy nem érte a szívet a szúrás, és az idővel is versenyt futottak az orvosok, mert ha nem azonnal műtenek, elvérzek, és akkor ma egy szép kis emlékverseny viseli a nevemet, nem pedig beszélgetünk. Szegycsonttól lefelé köldökig egy hosszú seb emlékeztet az egészre, de fejben lezártam a dolgot.

Legsikeresebb versenyzője Sipőcz Richárd, aki a magyar cselgáncssport egyik legnagyobb reménysége. Hogyan lel rá az ember egy ilyen kincsre?

Nagyon eleven, de nem neveletlen kisfiú volt már öt-hat évesen is, ám a foci nem kötötte le az energiáit. Szorgalmas volt mindig, jól ugrott szinteket, az ifik között már látszott, hogy lehet belőle valami. A sikereket fejben nagyon szépen dolgozta fel, nem szállt el soha. Mentálisan egyébként is különleges, az EYOF-on például úgy nyert hazai közönség, telt ház előtt, hogy óriási teher volt rajta. Akkor már egy éve mindenki arról beszélt, hogy neki aranyat kell szereznie.

Ricsi mindig arról beszélt, hogy egyszer nagyon szeretne példaképe, a francia Teddy Riner ellen küzdeni, a nagy találkozás idén összejött. Hogyan kezel egy ilyen szituációt egy fiatal versenyző és edzője?

A párizsi nagydíjra utaztunk, és nem követtük a sorsolást, ahogy máskor sem. Vártunk a repülőtéren, és jött Ricsinek egy üzenet egy versenyzőtársától, hogy „Sok szerencsét Teddyhez!”. Akkor már tudtuk, mi lehet az üzenet mögött, ő pedig csak annyit mondott: „Niki néni, hát jobb sorsolásom is lehetett volna”. Aztán Ricsi fogta fel higgadtabban a dolgot, mert kijelentette, hogy Teddyt tizenegy éve nem verte meg senki, közben nyert két olimpiát, ő lehet az első, aki győzhet ellene. Kevésen múlt, az én versenyzőm volt aktívabb, értékelhető akciója Rinernek nem volt, intéssel nyert a francia, a bírói döntés nyilván a nevének szólt. Tizenötezer néző drukkolt a legendának, zúgott a csarnokban a „Teddy! Teddy!”, de ez inkább a mi fiunkat dobta fel. Szeretnék vele olimpián is átélni ilyen pillanatokat, csak győzelemmel.

Az edző a tapasztalatát, tudását adja át, de mi az, amit a legjobb érzés visszakapni?

Az edző abból töltődik, az motiválja, ha a versenyzője áll a dobogón és neki szól a Himnusz. A másik fontos dolog pedig az, ahogy látom őket felnőni, és hogy ember lesz belőlük, ahogy családot alapítanak, férjhez mennek, feleségük lesz, és megállják a helyüket az életben, akár judo nélkül is.