Idén is megtartotta egynapos győri műhelytalálkozóját az Anonim Alkoholisták és az AA Barátai február 14-én. Jó hír, hogy folyamatosan erősödik Magyarországon az AA közösség, Győrben a hét minden napján van gyűlés. A rossz hír viszont az, hogy hazánkban továbbra is hatalmas problémát jelent az alkohol. A magányos alkoholista pedig rossz társaságban van, betegsége az egész családja életére kihat.
A székek körben álltak, pulpitus és mikrofon nélkül. Nem előadásra gyűltek össze az AA Barátai, hanem beszélgetésre. A mostani alkalommal ott ültek körünkben a hozzátartozók, akik az „Al-Anon Családi Csoportok” tagjai: szülők, házastársak, testvérek, barátok. Olyan emberek, akik bár nem isznak, mégis nap mint nap együtt élnek a betegség következményeivel. Mert – ahogy a beszélgetés során többször is elhangzott – az alkoholbetegség nemcsak a függőt érinti, hanem a családot és a környezetét is.
Ki kell mondani: az alkoholbetegség az egész család betegsége, és mindenki terápiára szorul! Az út azonban nem könnyű, senkinek sem…
Egy apa, aki már végigment minden szerepen
Az AA-hoz kapcsolódók egyik alapja a kendőzetlen őszinteség. Mert építkezni csak az igazság megismerése után lehet, a tapasztalatok megosztása pedig értékes. Ezt betartva avatta be a szűk kört történetükbe az az apa is, aki 35 éves fiáról beszélt. Nem szégyenkezve, nem mentegetőzve, inkább egyfajta csendes elfogadással.
„Nagyon fontos lépés volt, hogy felismerjem: én tehetetlen vagyok. Nem én okoztam, és nem is tudom meggyógyítani” – mondta, majd hozzátette: hosszú út vezetett idáig. Eleinte mindent megpróbált: érvelt, kérlelt, figyelmeztetett, segített, büntetett. Sőt, szakemberekhez és különböző helyekre, terápiákra is vitte a fiát, ám a várt eredmény még várat magára. Azt mondja, várja, hogy eljöjjön a fiánál is a „mélypont”, az, amikor a fia majd ki tudja mondani: „Apa, segítségre van szükségem!”
„Már ő is tudja, hogy beteg. De mindig azt mondja: majd ő megoldja. Kicsit olyan ez, mintha csak náthásnak tartaná magát: tudja, hogy van gond, de még kicsit, még tudom kezelni a magam módján. Ez azonban önbecsapás, amire senki nem tud rámutatni, ha ő nem akarja látni…”
Igen, a szülői ösztön a megmentés. Ám ez az apa mára megtanulta, hogy a megmentés gyakran a fenntartás egyik formája: ha túlsegít, ha minden következménytől megóvja, azzal akaratlanul is teret ad a betegségnek.
„Megtanultam határokat húzni. Elküldtem otthonról, mert majdnem mi is rámentünk az életvitelére. Nem hagyom magára, mert keresem és elmegyek hozzá. Olyankor bemegyek a boltba, veszek neki élelmiszert és tisztálkodószereket. De pénzt nem adok!”
Ez nem elutasítás a szülő részéről, nem szeretetlenség, hanem annak felismerése, hogy a segítség nem egyenlő azzal, hogy finanszírozza a beteg működést. „Úgy érzem, minden variációt végigjátszottam, amit jónak gondoltam. Semmi nem használt” – mondta, majd rátért arra, hogy mióta rátalált az Al-Anonra, rengeteget tanult, és sok mindent máshogy lát. Tudja, hogy az elengedés nem feladás, hanem belátás. Egy magasabb erő megszólítása is egyben, akitől azt várja: „Mutasd meg a fiamnak a helyes utat, már csak Te maradtál…” Ez némi nyugalmat és erőt ad a mindennapokhoz. Mert a legnehezebb ma is a várakozás: látni, hogy a fia mindig talál olyan közeget, ahol az ivás természetes, és közben elfogadni, hogy a döntés nem az ő kezében van.
Egy feleség, aki kiöntötte az italt, mert azt hitte, segít
Egy asszony arról beszélt, hogyan próbálta kontroll alatt tartani az alkoholista férjét. Úgy gondolta, ha nincs alkohol a lakásban, nincs ivás sem. „Kiöntöttem az italt. Megkerestem, hol dugta el, és eltüntettem. Ám hiába volt minden, hiszen inni akart, így elment és újabb üvegeket vett. Csak a családi kasszát terheltem a borogatással…” – emlékezett keserű mosollyal.
Bevallotta, a harag is folyamatosan nőtt benne, míg a bizalom egyre csökkent. Törvényszerű volt, hogy a kapcsolatuk is romlott, ő maga pedig egyre feszültebb lett. Felkereste az Al-Anont, ahol ismereteket szerzett, és belátta: az ő „segítsége” valójában nem segített. „Az én segítségem teljesen hibás volt, mégpedig a tudás hiánya miatt” – jelentette ki, majd elmagyarázta, hogy amíg nem tudta, hogy az alkoholizmus betegség, jellembeli hibának látta. Elvárásokat támasztott, amelyeket a férje képtelen volt teljesíteni.
Egy alkalommal a férje annyira rosszul lett, hogy ha nincs ott, meghal. Nem kertelt, megmondta neki: „Ha én nem vagyok itt, te már nem élsz.”
Egy héttel később a férje felhívta a terápiát. Már három éve tünetmentes alkoholbeteg.
Újra kellett tanulni az életet
Szintén egy feleség vallott a jelenleg nyolc éve tünetmentes férjéről. Elmondta, hogy mindenüket elvesztették a családfő italozása miatt. Bár kértek segítséget, mindig azt a választ kapták, hogy a férfi bipoláris depressziós. Az asszony hiába mondta, hogy inkább alkoholizmus áll a háttérben, csak gyógyszereket kapott.
A „mélypont” megjárása után jött a terápia, majd a tünetmentes időszak – amely szintén nem könnyű a család számára.
„Mindenkinek meg kellett szoknia a változást, és máshogy kellett reagálnia. Elsősorban nekem, hiszen szinte egy új embert kaptam a terápia után. Nekem is változnom kellett, ehhez pedig nekem is kellett a terápia. Sőt, a gyermekeinknek is. Ma már máshogy reagálok, nem akarok annyira mindent a kezemben tartani, nem én akarok irányítani. Már nem én irányítok egyedül, és nem én intézek mindent. Soha nem éltünk még ilyen szép és jó életet!” – zárta, hozzátéve, hogy az egész család tudja: folyamatos fejlődésre és tanulásra van szükségük.
„Azt hittem, ez a normális”
Egy másik nő elmondta, hogy az apja is ivott, így gyerekkorában ez volt a természetes férfikép. „Azt hittem, ez a normális férfi viselkedés, így amikor férjhez mentem, nem láttam veszélyesnek az ivást, hiszen ismertem, milyen…” – mondta.
Ahogy érezte, hogy ez így nem jó, megoldást keresett. Megtalálta az Al-Anont, és megkezdődött az önfelismerés és önelfogadás hosszú, nehéz, sokszor fájó folyamata.
„Rádöbbentem, hogy a gyerekkori minta vezette a társválasztásomban.” A felismerés fájdalmas volt, de a gyógyulás kezdete is egyben. Hisz belátta: nem véletlenül választott így, és nincs egyedül a történetével: a sorstársak segítenek, erőt adnak. Na meg a hit, amelyet ugyanolyan fontosnak tart, mint az építő, támogató közösséget.
Az alkoholizmus családi betegség!
A műhelytalálkozó egyik legerősebb üzenete az volt, hogy az alkoholizmus családi betegség. Nem csupán azért, mert a család szenved tőle, hanem mert a család működése is torzul. A hozzátartozó ment, eltakar, hazudik, pénzt ad, fenyeget, könyörög, kontrollál – és közben ő maga is szorong, álmatlan, kimerült lesz, mardossa az önvád és a tehetetlenség. Mindenki sérül, és a betegség így nem egy emberben él, hanem egy rendszerben. Ezért is nagyon fontos, hogy nemcsak az alkoholbeteget kell kezelni: a családnak is segítségre van szüksége! Ha csak az érintett jár terápiára, de a család működése nem változik, a rendszer könnyen visszahúzza a régi mintákba.
A működő „hármas minta”
A kötetlen beszélgetésen többször szó esett az úgynevezett „hármas mintáról” is: Én – Isten – másik ember. Az AA módszerében alkalmazott 12 lépéses gondolkodás szerint a kapcsolat nem csupán kétszereplős játszma. A hozzátartozó felelős a saját határaiért és döntéseiért, az alkoholbeteg pedig a saját felépüléséért. Mindkettőjük számára fontos egy náluk nagyobb kapaszkodó – legyen az hit, közösség vagy spirituális erő. A modell lényege, hogy nem nekünk kell megmenteni a másikat, hanem a saját helyünket kell megtalálnunk a háromszögben. Ehhez szorosan kapcsolódik az is, hogy meg kell tanulnunk elengedni, ami nem azonos az elutasítással! A szeretet nem kontroll, nem pénz, nem megmentés.
„Mivel belátom, hogy ismeretek hiányában sokáig rosszul segítettem, bízom abban, hogy folyamatosan tanulva már többet tehetek az alkoholbeteg szeretteimért. És ha tehetetlen vagyok, bízom abban, hogy van Valaki, aki nem az” – hangzott el, és ezt próbálja megtanulni, valamint alkalmazni az az édesanya is, akinek lánya küzd az alkohollal. Mint mondta: „Kellett valamit találnom, ami segít abban, hogy tovább éljem a mindennapokat. Mert hiába alkoholbeteg a lányom, amíg nem kér segítséget, amíg nem látja be, nekem addig is élnem kell és dolgoznom. Az Al-Anon ebben nagyon sokat segít.”
Az alkoholbetegség tehát valóban családi betegség. És a gyógyulás sem csak az alkoholbetegé, hanem mindenkié, aki benne él, és hajlandó szembenézni a saját szerepével is… Minden „szereplőnek” nehéz, de nem szabad elfelejteni: van segítség, csak keresni és kérni kell.”
Háttér:
Mi az AA és mi az Al-Anon?
Az Anonim Alkoholisták egy világszerte működő önsegítő közösség, ahol alkoholbetegek rendszeres gyűléseken osztják meg tapasztalataikat, és a 12 lépéses program mentén támogatják egymást a józanságban. Nem terápiás intézmény, nem politikai vagy vallási szervezet, hanem egy közösségi felépülési program.
Az Al-Anon Családi Csoportok a hozzátartozóknak szól. Itt azt tanulják meg, hogyan maradjanak ők maguk mentálisan stabilak. Három alapgondolatuk gyakran elhangzott a találkozón is: nem én okoztam, nem tudom kontrollálni, nem tudom meggyógyítani.
A gyűlések pontos helyszínei, időpontjai ITT érhetők el.
Kik az AA Barátai?
Az „AA Barátai” olyan segítők – pl. szociális munkások, egyházi személyek, orvosok, pedagógusok, újságírók, önkéntesek –, akik fontosnak tartják az edukációt és a tájékoztatást. Ők hidat képeznek a közösség és a társadalom között, és segítenek kimondani: az alkoholbetegség nem szégyen, nem erkölcsi bukás, hanem kezelhető betegség.
Az Anonim Alkoholisták Pannon Régiójának honlapja ITT érhető el!
Illusztráció: Depositphotos.com