A napokban járta be a hír az országot arról a veszprémi nőről, aki kilátástalanságában és kétségbeesésében egy balatoni benzinkúton kért segítséget a néma kézjellel. A nőt a férje hosszú hónapokon keresztül fizikailag és lelkileg is szinte folyamatosan bántalmazta, szabadságát erősen korlátozta, a nő elmondása alapján még a mosdóba is engedéllyel vagy felügyelettel mehetett ki.

A töltőállomás shopja volt az áldozat talán egyetlen esélye. Néhány rövid mozdulat, amely egy pillanat alatt összekötött két vadidegen embert és szövetséget kovácsolt közöttük. Néma segélykiáltás, amely hangosabb volt bármely tömeg skandálásánál.

„Bajban vagyok!” „Segíts!”

A forgalom tompa zajának ritmusára lüktet bennem hazafelé sétálva a kérdés: Mi lett volna, ha én látom azt a mozdulatot? Tudtam volna, mit kell tennem?”

Öt évvel ezelőtt a kanadai Woman’s Foundation nevű, nőket segítő szervezet találta ki a Signal of Help nevű kezdeményezést. A mozdulatsort különböző platformokon rövid szemléltető videókkal próbálták szélesebb körben elterjeszteni kitalálói. Sokan elsiklunk e videók felett, skippeljük, továbbgörgetünk, nem foglalkozunk vele, mert ilyen úgyis csak a tengerentúlon történik, ezzel nem lehet életet menteni.
Valóban nem, a szó szoros értelmében biztosan nem. Megértésével, használatával lehetőséget tudunk adni arra, hogy segítsünk, hogy észrevegyük a láthatatlant, hogy számíthassunk egymásra.

Az eset rávilágított arra, hogy a közöny nem lehet alternatíva. Csupán három határozott mozdulat. Kifelé mutató nyitott tenyér, amelybe először belehajtjuk a hüvelykujjunkat, végül a maradék négy ujjunkat rázárjuk a hüvelykujjra. Olyan látvány és érzés, mintha az a négy ujj védelmezné azt az egy különállót.

Megtanítom ezt a néma segélykiáltást a lányomnak, édesanyámnak, anyósomnak, a barátnőimnek és ismerőseimnek. Ez nem egy hóbort, fellángolás, hanem küldetés: menthetőnek és megmentőnek lenni!