A Nemzeti Gasztronómiai Szövetség életműdíját vehette át Edvi László. A Venesz-díjas séf jelenlegi munkahelyén, a kamarai étteremben adott nekünk exkluzív interjút.

– Hogyan lett önből éppen szakács?
– Kajárpécen laktunk a szüleimmel 14 éves koromig, édesanyám fodrász, édesapám gazdálkodó volt. Kölyökkoromban azt mesélték, hogy a felszolgálók nagyon jól keresnek, és még cselgáncsozni is megtanítják őket, hogy az ittas vendégeket ki tudják penderíteni az utcára, így én is az akartam lenni. Aztán apámat meggyőzte egyik ismerőse, hogy legyek inkább szakács, később pedig lehet belőlem majd felszolgáló is. Másképp alakult, 1975-ben kezdtem tanulóként Virág Lászlónál a Nádor Étteremben, ahonnan a Hungáriába kerültem, és idén 50 éve vagyok a pályán.

– Klastrom, Schweizer Hof, Hotel Rába: számtalan híres étteremben volt séf és konyhafőnök. Mi a legfőbb tanulsága ennek az öt évtizednek?
– Hogy kiváló alapanyagok, a konyhatechnológia alapos ismerete, pontos számolás és a szakma iránti alázat nélkül nem érhető el siker. Egy időben bejártam fél Európát, öt évig Hollandiában és egy ideig Luxemburgban és Németországban is dolgoztam, ami komoly tapasztalatszerzésnek bizonyult. A nyolcvanas években, az egykori győri Schweizer Hofban az volt a szlogen, hogy kompromisszum nélküli minőség. A szomszédos szállodában reggeliztetés is zajlott, és a tulajdonos elvárása az volt, hogy amikor a vendégek lejönnek reggelizni, a frissen sütött zsömle illata várja őket az étkezőben. Vagy a maximumra törekszik az ember, vagy felesleges tovább csinálni.

– Melyik a kedvenc étele?
– A nagyanyám által készített zsenge zöldborsóleves volt, amihez a hozzávalókat mindig frissen szedte a kertben, és házi tojásból frissen gyúrta hozzá a csipetkét, ahogy illik. A másik kedvencem az a csirkepaprikás, amit a feleségem készít, aki varázslatos paprikást főz. Néha ott állok én is mellette, látom, mit csinál, hogyan készíti, de az enyém valahogy mégsem lesz olyan, és ez valószínűleg így is van rendjén.

– Sok rangos elismerést elnyert a pályafutása során, melyet most életműdíj koronáz. Melyikre a legbüszkébb?
– Mindegyikre büszke vagyok. A Venesz-díjra, a Győri Szakács Klub egyik alapítójaként Luxemburgban elnyert ezüst- és két bronzmedálra, a Zechmeister-díjra, a Danubius Hotels által meghirdetett legjobb konyhai csapatdíjakra, amit kétszer is elnyertünk, megelőzve 27 másik helyet, köztük a Gundelt, a Hiltont és az Astoriát, és most a Gasztronómiai Szövetségtől átvett életműdíjra is. Egész pályafutásom során rendkívül fontosnak tartottam a tanulók képzését, azt, hogy az értékes tudást, amit egy generáció megszerzett, továbbadja a fiataloknak. Örömmel látom, hogy a mai magyar gasztronómia folyamatosan fejlődik és az ifjú szakácsgeneráció közül többen kiválóan teljesítenek, amit az elnyert Michelin-csillagok is jeleznek.

– Hetvenhárom éves, de szemmel láthatóan kiváló formában van. Milyen tervei vannak?
– Ha az ember ebben a korban még tud járni és nem fáj semmije, az már önmagában komoly teljesítmény. Én igyekszem magam formában tartani. A mai napig hajnali négykor járok el biciklizni heti 2-3 alkalommal, és a munkahelyemen, a Rábakésznél reggel öt órakor kezdek. Egy fiam és két unokám van, szívesen rajzolok karikatúrákat, és a feleségemmel Abda mellett vettünk egy kis telket. Van ott egy csinos konyhakert és néhány baromfi, hogy ha majd valóban ránk köszöntenek a csöndes nyugdíjas évek, legyen mivel elfoglalni magunkat. Ma is imádom a szakmámat, és ezt az évet még biztosan végigdolgozom, aztán viszont lehet, hogy következik a pihenés, amihez reméljük jó egészséget is ad majd a sors.