Negyedszázados létrejöttét ünnepelte a napokban a közkedvelt győri régiségvásár.

Szombaton este még úgy látszott, hogy a szeszélyes idő, a hideg és az eső távol tartja az árusok, valamint az érdeklődők többségét, de aztán meseszerűen minden jóra fordult.

Vasárnap hajnalban Németh Istvánnak, a vásár férfias lelkének és családjának sorra érkeztek a telefonok a távolabbi városokból. Nem hiszem, hogy elindulunk, Pista, ki megy el vásárolni az esővel is fenyegetett hidegben – tanakodtak az eladók.

Aztán csak-csak nekivágtak az útnak, és reggel nyolcra tele lett a tér. A vevők között természetesen felbukkantak a vásárokat járó, ismerős arcok, akik az újdonság reményében vizsgálták a kínálatot. Forgatták a könyveket, a képeslapokat, szemügyre vették az érméket, a porcelánokat. Nem maradtak távol a múlt hadi ereklyéinek gyűjtői sem. Néhány új festmény is felbukkant, láttunk egy Borsos-grafikát, ami ugyan nem egyedi rajznak látszott, de a győri szobrászművésztől származnak a lovat és gazdáját ábrázoló vonalak.

A bejáratnál az első sátor tulajdonosa szinte szertartásosan vette elő Kovács Margit festett porcelánját, amikor a polgármester belépett a térre. Hetek óta nézegeti a művet dr. Dézsi Csaba András, de az alku eddig nem zárult sikerrel. Ma azonban a megfelelő ajánlatra jó volt a fogadókészség, s Kovács Margit szobra a művész városában maradt. Egy hölgy porcelánpapagájt adott ajándékba. A feleségem kidob vele, már annyi van, hogy elfoglalták a szobát, mondta a polgármester, viszont nem illik visszautasítani az apró ajándékot.

Németh István röviden felidézte a régiségvásár történetét. A polgármestert is szólásra kérte, aki elmondta: ő már debreceni orvostanhallgató korában is járta az ottani régiségpiacot, lemezeket árult. Simon Róbert Balázs országgyűlési képviselő is köszöntötte a jubiláló rendezvényt.

Volt sorsolás, torta, Németh Hajnal Auróra ipar- és képzőművész pedig a különböző tájegységek viseletének autentikus rajzaiból készített kifestőkönyvét mutatta be. Saját kutatásai termékét.

A nézelődők között találkoztam Székely Zoltánnal, a győri múzeum igazgatójával. Nem vásárolt, sem magának, sem a múzeumnak. Szerinte a magyar régiségvásárok kínálatában ma már igen ritkán szerepelnek olyan alkotások, melyek a közintézmények számára izgalmasak volnának, de ezeknek a vásároknak nem is az a feladatuk. A nagyközönségnek szólnak, az emberek nosztalgiáznak, saját életükre, fiatalságukra emlékeznek a régi tárgyak között. És persze beszélgetnek is egymással, a vásárok mindig agoraként is működtek a világban.

Egy járókeretes asszony elesett, a városháza gépkocsivezetője kapta föl, a nő kicsit fájlalta a fejét, de nem szédült. Gyors vizsgálat, aztán elvitték a Kálóczy téri otthonba, ahol él. Akadtak volna segítő kísérői, de ő kikérte magának. Olyan régen voltam kettesben egy fiatalemberrel, úgyhogy ne jöjjön más senki velem – hárította el a segítséget a kilencvenéves asszony.