A fővárosban élő Ágh István költő kiment faluja temetőjébe lszkázon, és a sírokra mutatott: Ez az én falum, az élőket már nem ismerem.

Azóta aztán a költő is kiköltözött az övéi közé.

A halottaknak is van otthonuk. Ők maguk nem feltétlen tudnak róla, de az élők igen. Az élők békességben tudják halott hozzátartozóikat a temetők „falujában.” Akkor is, ha hisznek a túlvilágban, és akkor is, ha nem. Lehet persze, hogy ez csupán az élők vigasza. De mégiscsak vigasz.

Az Élet él, és élni akar, juthatnak eszünkbe Ady sorai, amikor utódaink megszületnek. De mi juthat eszünkbe családtagjaink, szeretteink, barátaink halálakor? Túl a gyászon, a fájdalmon, és az örök hiányon.

Az emlékek. Az emlékezés módja persze más, van olyan kultúrkör, ahol jó kedéllyel, humorral emlékeznek a halottakra. Nemcsak az emléküket őrzik így, de egyben kigúnyolják a halált, fityiszt mutatnak neki. Máshol sírnak és szomorkodnak, hogy rendre elmennek a kortársak, meghalnak azok, akikkel még voltak közös élményeik. Akik tudtak egymásról, ismerték a másikat.

Egy nemzetet a közös sors, a közösen megélt idő tartja össze a közös emlékekkel együtt. Ezek nem mind múlnak el velünk, a fontosak fennmaradnak, élnek tovább sírba fekvő gazdáik nélkül is.

Hankiss János orvosprofesszor azt írta erről:  „Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege.”

Csak hát utólag már nem lehet „úgy élni”. Most kell, a halottak iránti tisztelettel.