„Aki arrabonás volt, az is marad!” A győri mottó ma is ér, a nagy nyári találkozóra még várni kell, a januári díjátadó azonban összehozta a generációkat. A városháza dísztermében egykori és mostani tagok örömmel álltak össze egy fotó erejéig, boldogan ünnepelték a Győr Közművelődéséért Díjjal elismert Arrabona Diákszínpad hat évtizedét.

A magyar kultúra napi ünnepségen a kitüntető oklevelet Balla Richárd színész–drámatanár, rendező, egykori arrabonás vette át. „Tizenegy évesen kezdtem a színjátszást Tóth Szilviánál és Pálfi Erikánál, hamar ráeszméltem, a színészettel szeretnék foglalkozni. Ugyanis mindent a színjátszásnak köszönhetek, az életemet, a családomat, a hivatásomat és a világlátásomat” – szól a csoportvezető rövid összegzése.

Az Arrabona Diákszínpad egy gyermek- és diákszínjátszással foglalkozó műhely, mely öt csoportot működtet. Jelenleg ötvenöt fővel, hisz mint sok minden mást, ezt is visszavetette a világjárvány, fénykorában ugyanis nyolcvan gyerekkel működött. A diákok hetente egyszr találkoznak, akik drámapedagógusok vezetésével alkotnak, tréningeznek, különböző mozgásformákat próbálnak ki Győr belvárosában, a Generációk Művelődési Házában. A különböző életkorú csoportok az adott évi előadást tavaszra készítik el, és örömmel mutatják be rangos országos fesztiválokon, színjátszó találkozókon.

A jelenből kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Balogh Zoltán tanár, a társulat korábbi rendezője egyből Benkő József nevét említi. „Bozsó a ’60-as években létrehozott egy amatőr felnőtt csoportot, működése óriási áttörést hozott. Ősbemutatót tartottak Déry Tibor Óriáscsecsemő című darabjából, nagy sikerrel szerepeltek a monacói Amatőr Színházi Világfesztiválon. Az utánpótlás érdekében 1976-tól gyermek- és diákszínjátszókkal bővült az Arrabona Diákszínpad. Nos, rendezőként ekkorkapcsolódtam be a rendkívül impulzív és inspiratív alkotói munkába, a ’80-as évekre már komplex csapat állt a színjátszók mögött. Csobod Tibor fantasztikusan vezette és menedzselte a társaságot, ügyesen nemet tudott mondani a politikai felkérésekre.” Így a gyerekeknek kampányműsorokhoz nem kellett asszisztálniuk, ugyanakkor az ókori mitológiához, Shakespeare izgalmas és varázslatos műveihez, vagy a magyar irodalom legjavához közel kerültek, köszönhetően a csodálatos dramaturgnak és pedagógusnak, Balázs Líviának. Az állóképesség növelése alap ebben a műfajban, a fizikai, színpadi kondícióért Heitter Péter volt a felelős, a bámulatos díszleteket és jelmezeket Ligeti Áginak köszönhette az amatőr csapat.

Arrabonásnak lenni mindig is rang volt. Az osztálytársak is felnéztek arra a diákra, aki ehhez a közösséghez tartozott, és nemcsak azért irigyelték, mert kikérővel megúszta a fizikadogát. „Nem színészpalántákat akartunk képezni a gyerekekből, hanem jó és nagyszerű EMBEReket, későbbi találkozóink is ezt igazolták vissza – folytatja a gondolatot Balogh Zoltán. – Persze vannak köztünk olyanok is, akik kitartottak álmaik mellett, és sikeres színházi emberként teljesedhettek ki.”

Az epilógust Balla Richárd csoportvezető adja meg, évtizedes tapasztalat és tendencia, hogy a színjátszókat sem feltétlenül már a színpadi jelenlét hajtja, a diákok sokkal inkább keresik azon offline közösségeket, amelyek elfogadóak, és ahol megtanulhatják és elsajátíthatják a kommunikáció, az önérvényesítés alapjait. Ez egyfajta muníció, amivel bátran kiállhatnak a többiek elé az iskolai számonkéréskor, sikerre vihetnek egy bonyolult prezentációt, vagy már felnőttként ki mernek állni önmagukért és véleményükért egy kellemetlen, nehéz szituációban. Az Arrabona Diákszínpad mindig is az életre nevelt, talán ennél nem is kell több.