Mi történik, amikor két ikonikus, legendásan szépen szóló színésznő nem szerepet játszik, hanem önmagáról, egymásról és az életről beszél? Kubik Anna és Császár Angela színművészek örömmel tettek eleget Werner Krisztina meghívásának, a Kerengő című pódiumestre.
A vendégek hivatásuk indulásáról, a megélt csodákról, legendás pályatársaikról és a magyar nyelv ügyéről is vallottak. A több mint öt évtizedet felölelő utazást rengeteg nevetés és bölcs gondolatok tűzdelték a Vaskakas Bábszínházban november 10-én, a Magyar Művészeti Akadémia Győri Munkacsoportjának támogatásával.
„Senki nem azt mondja, amire gondol” – fogalmazott tömören az indulásról, és az első rácsodálkozásról a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kubik Anna. „Negyvenöt éve állok színpadon, és egy fél nap szabadságot sem vettem ki. Amikor díjjal ismernek el, úgy érzem, további lendületet kapok a színpadon.” A fénybe lépés pillanatát Ödön von Horváth darabjához köti Kerényi Imre rendezésében, de az igazi áttörést Júlia szerepe hozta. Shakespeare története az édesanyját alakító Császár Angelával is összehozta, akit a mai napig fogadott nővéreként szeret és tisztel. Az erkélyjelenetet több mint kétszázszor játszotta el az akkori Nemzeti Színházban, a Hevesi Sándor téren, ezzel szemben Császár Angela egyetlen egyszer állt Zilia szerepében a torontói magyarság elé. „Gyönyörű díszletben, telt ház előtt játszottuk Heltai Jenő darabját, csak egyetlen egyszer, akkor is elrontottam a végét” – mesélte nevetve, mire érkezett Kubik Anna gyors kontrája, „pechedre nem a Zilia volt néma, hanem a levente.”
A Jászai Mari-díjas Császár Angela otthonra lelt a Nemzeti Színházban, számtalan fontos szerepet tudhat a magáénak. A többi közt jelentős alakítást nyújtott Madách Imre Mózes című darabjában, Cippórát játszott Sinkovits Imre oldalán, Moliére műveiben Básti Lajossal és Rajz Jánossal. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész, Kubik Anna egyik ikonikus szerepe a bátor társadalmi és politikai szerepvállalással örökre összekapcsolódott. Sütő András Advent a Hargitán című darabjának 1988-as bemutatója, Sinkovits Imrével és Bubik Istvánnal valóságos performansszá vált, miután az erdélyi drámaíró élete veszélyben forgott Temesváron. Ezért színészek a végén nem hajoltak meg, a közönséggel farkasszemet néztek mintegy félórán keresztül. A darab szintén levehetetlen volt a repertoárról, örök hálával gondol vissza a nagy mestertől, a Sinkovits Imrétől kapott relikviákra, a kis lámpást és fejkendőt a mai napig őrzi.
Ahogy a határon túli magyarság, úgy Trianon kérdése is elhallgatott volt a Kádár-rendszerben. Igencsak vakmerő vállalkozás volt, amikor 1979-ben Császár Angela Benedek Miklóssal és Szacsvay Lászlóval útjára indították a Budapest-Orfeum tízéves sorozatát, mely nagy sikerrel ment a Nemzetiben és a Katona József Színházban. A két színművésznő élete számtalan ponton összekapcsolódik. Óriási sikert futott be a Kerényi rendezte István, a király, Sarolt szerepét Császár Angela 17 éven át vitte, Rékát Kubik Anna formálta meg a budapesti előadásban. Szabó Magda is szoros kapocs köztük, Kubik Annát Győrött is megcsodálhattuk a Régimódi történetben, Császár Angelát pedig családi szál fűzte a kor nagy írójához. Az a szép fényes nap című írását többször is előadta, nagy szeretettel őrzi a tőle kapott faragott tükröt, melynek hátlapján Szabó Magda személyes gratulációja olvasható.
Kubik Annát pályáját beragyogják a nagy formátumú női sorsok megformálása. Rickl Máriát követte Fedák Sári, a színészlegenda, előtte nagy sikerrel játszotta Baradlaynét, pályáján mindvégig az iránytű A kőszívű ember fiai című előadás. „Jókai év van, a Nemzet Művésze díj odaítélésekor a bizottságtól egy gyönyörű Baradlay-fiú (szerk.:Mécs Károly) helyét kaptam meg. Sokat köszönhetek Jókainak, büszke vagyok rá, hisz őt nevezik a legmagyarabb magyar írónak.”
De hogy mit jelent magyar színésznőnek lenni? Érkezett lezárásképpen Werner Krisztina újságíró kérdése. A két csodálatos művész szinte egyszerre Kosztolányi örök érvényű gondolataival válaszolt: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.”