Évről évre mintha lomhábban, lassabban lépdelne felénk, téli, vastag gúnyáját levetve a kikelet. Vagy csak mi leszünk a telő idővel mind mohóbbak, türelmetlenebbek, öregszünk újra gyermekké, kik nem győzik már a várakozást?! Jössz-e már valóban, te szépséges tavasz?!

“Ifju lánya a vén télnek / Kedves kikelet” – írja Petőfi, a tavaszhoz, s persze a világhoz intézve sürgető sorait. Talán a szokásosnál kissé morózusabb, fagyosabb tél teszi, netalán az öreg csontok, a korosodó lélek tűrte egyre nehezebben az évszak hideg, borongós szürkeségét, idén jómagam is egyre türelmetlenebbül szólongattam a derűt hozó nyárelőt.

Lassan március idusát ünnepeljük. Idusát, vagyis a hónap közepét, ahogy annak idején az ókori római naptárak nevezték a hó derekát. Szokásom lett, hogy szerzőt, könyvet, verseket kutassak fel egy-egy hangulathoz. Hisz lehet-e például ennél szebben kérlelni, vágyni?!

“Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.”

S ahogy e temérdek, csodás színben pompázó virágot, a büszke, szirmokat öltött fákat nézem a mellékelt sok-sok fotón, nekem is hirtelen egyetlen vágyammá sűrűsödik meggyógyítani a beteg hajnalt, ami oly haloványan üldögél a föld küszöbén, és szeretném, ha a kék ég alatt fölvont fák zöld sátrai valóban áldást hoznának a mezőre, édes harmatot. A kikelet virága a gyógyulás, az újjászületés, az új remény maga!