A kék tengerrel körülvett Spinalonga ma Kréta egyik legnépszerűbb kirándulóhelye. A sziget azonban nemcsak a velencei erődítményeiről ismert: itt működött Európa egyik legismertebb lepratelepe, ahol emberek százai éltek, dolgoztak, szerettek és alapítottak családot a 20. század közepéig.

Spinalonga Kréta északkeleti partjainál, Plaka faluval szemben található. A sziget alig 750 méterre fekszik a parttól, mégis évtizedeken át ide szállították a leprával diagnosztizált betegeket. A telepen idővel saját társadalom alakult ki, saját szabályokkal, üzletekkel, családokkal és közösségi élettel. A ma hajókirándulásokkal látogatható sziget története ezért nemcsak egy betegségről szól, hanem azokról az emberekről is, akik a kirekesztés ellenére próbáltak teljes életet élni.

A velenceiektől a lepratelepig

Spinalonga stratégiai jelentőségét a velenceiek ismerték fel a 16. század végén. A szigetet erős falakkal, bástyákkal és ágyúállásokkal vették körül, hogy ellenőrizni tudják a környék tengeri útvonalait és megvédjék a közeli Elounda-öblöt.  Az erőd építése 1579-ben kezdődött, és a korszak egyik legfontosabb velencei védelmi létesítményévé vált. Amikor Kréta nagy része az Oszmán Birodalom uralma alá került, Spinalonga még hosszú ideig velencei kézen maradt.

Később persze ez a korszak is véget ért, és a sziget oszmán fennhatóság alá került. Az egykori erőd falai között muszlim közösség telepedett le. Házak, üzletek és közösségi épületek épültek, így Spinalonga fokozatosan lakott településsé vált. A 19. század végén azonban Kréta politikai helyzete megváltozott, az oszmán lakosság nagy része elköltözött, és a település lassan hanyatlásnak indult. Számos ház üresen maradt, az épületek állapota romlott, és a sziget elveszítette korábbi jelentőségét.

Amikor a görög állam 1903-ban úgy döntött, hogy ide költözteti a leprával élő betegeket, nem egy lakatlan szigetet választott, hanem egy részben elnéptelenedett települést, amelynek infrastruktúrája még létezett, de sok helyen már rossz állapotban volt.

Amikor Spinalonga száműzetéssé vált

A 20. század elején a lepra – vagy más néven Hansen-kór – a legrettegettebb betegségek közé tartozott. Ma már tudjuk, hogy bakteriális fertőzésről van szó, amely antibiotikumokkal eredményesen kezelhető, és nem olyan könnyen fertőző, mint ahogyan azt korábban gondolták. Akkoriban azonban még nem létezett hatékony gyógymód, ezért a fertőzötteket sok országban elkülönítették a társadalomtól.

A következő évtizedekben Görögország különböző részeiről szállították ide a betegeket. Az újonnan érkezők a sziget déli kikötőjében szálltak partra, majd egy keskeny alagúton keresztül jutottak be a telepre. Ezt a bejáratot ma Dante kapujaként emlegetik. A név Dante Poklára utal, és jól érzékelteti, mit jelenthetett azok számára, akik úgy lépték át ezt a kaput, hogy azt hitték, életük hátralévő részét itt töltik majd.

A diagnózis nemcsak betegséget jelentett. Sokan elveszítették munkájukat, elszakadtak családjuktól, és egyik napról a másikra kikerültek addigi életükből. Egyes visszaemlékezések szerint többen egyetlen bőrönddel érkeztek a szigetre.

Az első évek körülményei messze elmaradtak az emberhez méltótól. A lakók egy részben elhagyott településre érkeztek, ahol számos épület rossz állapotban volt. Az ellátás hiányosnak bizonyult, a higiéniai viszonyok sem voltak megfelelőek, és sokan úgy érezték, hogy a külvilág egyszerűen megfeledkezett róluk.

Bár a túlpart mindössze néhány száz méterre volt, a sziget lakói számára elérhetetlen maradt. A közeli Plaka házai és kikötője tiszta időben jól látható volt. A helyiek közül egyesek akár át is úszták ezt a távolságot, a telep lakói azonban nem térhettek vissza korábbi életükhöz.

Hogyan lett a telepből közösség?

A lepra lassú lefolyása miatt sok beteg nem hónapokat, hanem éveket vagy akár évtizedeket töltött Spinalongán. A sziget ezért idővel nem egyszerű elkülönítőhelyként működött, hanem valódi településsé alakult.

A lakók fokozatosan rendbe hozták a házakat, műhelyeket alakítottak ki, üzleteket nyitottak és megszervezték a mindennapi életet. Volt pékség, kávéház, templom és kisebb üzletsor is. Élelmiszert, gyógyszert és más szükséges árukat hajóval szállítottak a szigetre, de a mindennapi élet jelentős részét maguknak kellett megszervezniük.

A telep fénykorában több száz ember élt itt. Nem csupán betegek voltak, hanem szomszédok, kereskedők, munkatársak és családtagok is. A száműzetésből fokozatosan olyan hely lett, ahol az emberek megpróbálták újra felépíteni az életüket.

Ebben fontos szerepet játszott Epameinondas Remoundakis. A fiatal joghallgató 1936-ban került a szigetre, és nem fogadta el a körülményeket. Összefogta a telep lakóit, közös érdekképviseletet szervezett számukra, létrehozta a Betegek Testvériségét, és fellépett a jobb életkörülmények érdekében.

Az utcák tisztításával, az épületek rendbetételével és a higiéniai körülmények javításával kezdték a munkát. Később kulturális programokat, koncerteket és közösségi rendezvényeket szerveztek. Remoundakis és társai azért is küzdöttek, hogy a lakókat ne csupán betegként kezeljék. A telepet idővel elektromos árammal is ellátták, javult az ellátás, és a lakók egyre nagyobb beleszólást kaptak saját ügyeikbe.

A második világháború alatt Krétát német csapatok szállták meg. A visszaemlékezések szerint a megszállók ritkán avatkoztak be a sziget életébe, részben a betegségtől való félelem miatt. Spinalonga a háború éveiben is sajátos, elkülönült világ maradt.

Családok, gyerekek és a telep vége

A sziget történetének talán legkevésbé ismert része, hogy nemcsak betegek éltek itt, hanem családok is alakultak. Szerelmek szövődtek, házasságok köttettek, és gyermekek is születtek.

A lepra nem örökletes betegség, ezért az egészséges újszülötteket rendszerint rövid idő után a szárazföldre vitték rokonokhoz vagy intézményekbe. A szülők számára ez egyszerre jelentett reményt és fájdalmat. Tudták, hogy gyermekük előtt teljes élet állhat, miközben ők maguk továbbra is a szigeten maradnak.

A lakók ünnepeket tartottak, vallási eseményeket szerveztek, dolgoztak, és igyekeztek a lehető legnormálisabb életet élni. Spinalonga története ezért nemcsak a betegségről, hanem az alkalmazkodásról és a túlélésről is szól.

A fordulatot az orvostudomány fejlődése hozta el. A második világháború utáni években megjelentek azok a gyógyszerek, amelyek eredményesen kezelték a leprát. Az elkülönítés fokozatosan elveszítette létjogosultságát. Spinalonga lepratelepe végül 1957-ben zárt be. Az utolsó lakók ekkor hagyták el a szigetet, lezárva történetének legismertebb korszakát.

Spinalonga ma

Napjainkban Spinalonga Kréta egyik legismertebb hajókirándulási célpontja. A látogatók Plaka, Elounda vagy Agios Nikolaos kikötőiből induló hajókkal érkezhetnek a szigetre. A rövid út ma néhány perc, egykor azonban egy egész életnyi távolságot jelenthetett.

A sziget szerepel Görögország UNESCO világörökségi várományosi listáján. Jelentőségét egyszerre adja a velencei erőd, az oszmán település öröksége és a lepratelep története. Világszerte ismertté tette Spinalonga-t Victoria Hislop „A sziget” című regénye és a belőle készült görög televíziós sorozat.

A sziget egyik legcsendesebb helye ma is a kis templom. Az egykori telep lakói számára nemcsak vallási helyszín volt, hanem a közösségi élet fontos része is. A látogatók ma is láthatnak itt apró fém fogadalmi tárgyakat, úgynevezett tamatákat. A görög ortodox hagyományban ezeket kérés vagy hála jeléül ajánlják fel a hívők, és a szigetre érkezők közül ma is sokan hagynak ilyen felajánlásokat a templomban. A kis fémlapok arra emlékeztetnek, hogy a szigeten élők nemcsak a betegséggel és a kirekesztettséggel küzdöttek, hanem reménykedtek is a gyógyulásban, a családjuk jövőjében vagy egyszerűen egy jobb életben.

Aki ma végigsétál Spinalonga utcáin, romos házakat, elhagyott üzleteket és egykori lakóépületeket lát. Ezek a falak azonban nem évszázadokkal ezelőtti történeteket őriznek. Az utolsó lakók 1957-ben hagyták el a szigetet, vagyis még ma is élnek olyan emberek, akik személyesen ismerték az egykori lakókat vagy hallották a történeteiket családtagjaiktól.