Tűzugrás, szerelmi jóslások, gyógyító füvek és különös babonák kapcsolódtak a nyári napfordulóhoz. A legrövidebb éjszaka évszázadokon át az egyik legfontosabb nyári ünnepnek számított Magyarországon, és számos hagyománya ma is ismert.

A nyári napforduló minden évben a leghosszabb nappalt és a legrövidebb éjszakát hozza el. Az eseményhez már az ókorban ünnepek kapcsolódtak, amelyek közül sok a kereszténység elterjedése után is fennmaradt. Magyarországon a legtöbb hagyomány Szent Iván-éjhez kötődik, amelyet június 23-ról 24-re virradó éjszaka tartottak. A szokások között megtalálhatók a régi termékenységi rítusok, a keresztény ünnepkör elemei és a népi babonák is.

A napfordulótól Szent Iván-éjig

A nyári napforduló ünneplése jóval régebbi a kereszténységnél. Európa számos népe fontos eseményként tekintett arra a napra, amikor a Nap a legtovább tartózkodik az égen. A leghosszabb nappalhoz sok helyen ünnepek, tűzgyújtások és termékenységi szokások kapcsolódtak.

A kereszténység elterjedésével ezek a hagyományok nem tűntek el. Az egyház sok helyen új jelentést adott nekik, és a nyári napforduló időszaka összekapcsolódott Keresztelő Szent János ünnepével, amelyet június 24-én tartanak. A magyar nyelvben a János név egyik régi alakja, az Iván maradt fenn, innen ered a Szent Iván-éj elnevezés.

A korabeli egyházi források alapján a tűzgyújtás megítélése nem volt egységes. Voltak, akik pogány maradványnak tartották, mások már a keresztény ünnep részének tekintették. A tűzgyújtás hagyománya ennek ellenére hosszú időn át megmaradt a falvakban.

Tűzugrás, énekek és szerelmi jóslások

A legismertebb magyar hagyomány a Szent Iván-éji tűzgyújtás volt. A falvakban nagy máglyákat raktak, amelyek köré estére összegyűltek a helyiek. A tűznek tisztító és védelmező szerepet tulajdonítottak, ezért sokan hittek abban, hogy segít távol tartani a betegségeket és a bajt. Pont ezért ugrották át a tüzet a fiatalok egyenként vagy párokban. A hagyomány szerint a kézen fogva átugró szerelmesek kapcsolata tartós maradhat, a sikeres ugrás pedig szerencsét és egészséget hozhatott.

A tűz körüli ünneplést gyakran külön Szent Iván-éji énekek kísérték. Innen ered a „hosszú, mint a szentiváni ének” mondás is. A népdalgyűjtések több ilyen dallamot megőriztek, amelyek a szerelemről, a házasságról és a nyári ünnepről szóltak.

A szerelmi jóslások szintén fontos részét képezték az éjszakának. Egyes vidékeken a lányok koszorút fontak, máshol különféle növények segítségével próbálták megtudni, mikor mennek férjhez. A kenderrel kapcsolatos jóslások főként az északi országrészekben voltak elterjedtek.

Gyógyfüvek, harmat és mágikus növények

A Szent Iván-éjhez számos gyógynövénnyel kapcsolatos hiedelem kötődött. Sok családban hajnal előtt indultak füvet szedni, mert úgy vélték, hogy ilyenkor a legerősebb a növények hatása.

A legismertebb növény az orbáncfű volt, amelyet több helyen Szent János füvének is neveztek. Emellett cickafarkat, kamillát, zsályát és más gyógynövényeket is gyűjtöttek. Ezekből teát, főzetet vagy fürdőt készítettek, illetve a házban tárolták őket az év során. Különleges szerepet kapott a hajnalban megjelenő harmat is. Több vidéken úgy hitték, hogy a Szent Iván-napi harmat tisztító és egészségmegőrző hatású, ezért megmosakodtak benne vagy összegyűjtötték.

A növényekhez kapcsolódó hiedelmek közül talán a legismertebb a páfrányvirág legendája. A néphit szerint a páfrány ezen az egyetlen éjszakán virágzik, és aki megtalálja a virágát, megértheti az állatok beszédét, illetve kincsek nyomára bukkanhat.

Almák, babonák és különös hiedelmek

A nyári napfordulóhoz nemcsak a tűz és a gyógynövények kapcsolódtak. Az Alföld egyes vidékein ismert volt az úgynevezett almás szokás is. A Szent Iván-éji tűzben megsütött almának különleges jelentőséget tulajdonítottak. Egyes helyeken a gyümölcsöt a földekre vitték, mert úgy gondolták, hogy segíti a termést és megóvja a vetést, máshol pedig a temetőbe került belőle, ahol az elhunytakról emlékeztek meg vele. A néphagyomány több helyen gyógyító erőt is tulajdonított a megsütött almának: úgy tartották, hogy aki eszik belőle, az egészséges marad, sőt egyes vidékeken a beteg állatoknak is adtak belőle.

Az ünnephez számos időjóslás és szerencsével kapcsolatos hiedelem is kötődött. Az Alföld egyes részein például a kakukkszó időpontjából próbáltak következtetni a következő évi termésre: minél tovább hallani a madarat, annál bőségesebbnek ígérkezett a termés. Másutt azt figyelték, hogy milyen az idő Szent Iván éjjelén: a tiszta, csillagos ég jó termést ígért, míg a viharos idő rossz esztendőt vetített előre.

A jégeső vagy a rossz termés elkerülését szolgáló hiedelmek gyakran a tűzhöz kötődtek. A máglyából származó hamut nem dobták ki: szétszórták a földeken, a kertekben vagy a vetőmag közé keverték, mert úgy hitték, hogy megvédi a termést a kártól. Egyes helyeken a még a parázsból is vittek haza: a ház küszöbéhez tették, vagy az istállóba, hogy távol tartsa a villámcsapást, a betegségeket és a rossz szellemeket.

A hiedelmek között szerelmi és sorsjósló szokások is megjelentek. Egyes vidékeken a lányok a tűz körül gyűjtött virágokat tették a párnájuk alá, mert úgy hitték, hogy álmukban meglátják jövendőbelijüket. Másutt a tűzbe dobott koszorú vagy ág égéséből próbáltak következtetni a jövőre: ha gyorsan elhamvadt, hamarosan esküvő várható, ha lassan égett, még várni kellett a házasságra.

A legtöbb ilyen hiedelem ma már csak néprajzi emlék, de a Szent Iván-éji tűzgyújtás és néhány kapcsolódó szokás több helyen ma is része a nyári programoknak.