Hirdetés
Győr+
2012.04.07. 09:00

„Nem a föntről szervezett egyháznak van jövője, hanem az egymásra épülő, megújuló közösségeknek”

Interjú Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal.

Hirdetés

Mindig érdekes, hogy mi motivál egy 16-18 éves fiút arra, hogy a papi hivatást válassza. Életrajzából kiderül, hogy annak idején sem a családja, sem a társadalmi berendezkedés nem támogatta, hogy erre a pályára lépjen. Ahogy ön fogalmaz, ez sem karriernek, sem dicsőségnek, sem jó választásnak nem tűnt. Ezek szerint valóban volt egy hívó szó, amelyik utat mutatott?

Hirdetés

A klasszikus kamaszkor 13-15 évesen világra nyílást hozott nekem: elmélyültebb vallási megtapasztalást és nagyon sok olvasást. Ugyanakkor bizonyos értelemben magányt, és – hadd mondom ki így utólag – istenkeresést. Mi az életem értelme, célja? Ezek a kérdések foglalkoztattak. Közben jártam Osliban, egy KISZ-táborban csatornát építettünk, és megrettentett a kortársaim viselkedése, ezért volt bennem egyfajta visszahúzódás is. Ebben a lelkiállapotban 1962. augusztus 20-án elmentem Sopronban a Szent István-templomba. Az emberek sokaságától nem is nagyon láttam a misét, arra sem emlékszem, hogy mi történt ott pontosan, de úgy jöttem el, hogy valami átalakult bennem, és megfogalmazódott, hogy szeretnék én is bencés szerzetes lenni. Ez az akkor megfogalmazódó vágy nem hagyott el azóta sem. Még mindig nem adtam fel, hogy bencés szerzetes legyek. Ez érési folyamat.

Hogy érti ezt?

Amikor a rendszerváltás idején egy sajátos egyházpolitikai szituációban a Szentatya váratlanul esztergomi segédpüspökké nevezett ki, engedelmeskedtem az egyházamnak, de belül mindig tudtam, hogy ez nem az én igazi hivatásom. Három éve szolgáltam segédpüspökként, amikor a rendtársaim főapátot választottak, és így kerültem vissza Pannonhalmára. A kívülállóknak úgy tűnik, hogy már egy megállapodott, mintegy „nyugdíjas pap” vagyok. A hivatás olyan, mint a szerelem, ami beteljesül, és elmélyül: én nem adtam fel, hogy az Istennel való kapcsolatomat a továbbiakban is elmélyítsem, erre törekedjek. Az elmúlt két és fél hónapot például Jeruzsálemben töltöttem, ahol Jézus nyomait kerestem.

Így húsvét előtt pár nappal, egy átalakulóban lévő civilizáció hektikus mindennapjait élve engem az a kérdés foglalkoztat, hogy ki volt a maga korában Jézus Krisztus, aki egy a messiás utáni felfokozott várakozással teli közegben kezdett tanítani a római fennhatóság alatt élő zsidó nép körében?

Ha jól megnézzük Jeruzsálemben az ő életét –próbáltam jól megnézni az akkori szituációkat, élethelyzeteket –, akkor azt kell, mondjam, hogy értünk valóban az emberi sorsot vállaló Isten küldötte volt, Megváltó, aki a végsőkig elment az Istentől való elhagyatottságában és magányosságban. Pontosan azért, hogy mindazok, akik az életüknek kapaszkodót és értelmet keresnek, megtalálhassák ezt a teljességet a vele való kapcsolatban. Jézus a zsidó nép fia és Isten fia. Zseniális és érzékeny az istenkapcsolata. Fölfogja a saját korának vallási hagyományait. Amikor az olajfák hegyéről leereszkedik, és látja a gyönyörű templomot, akkor megsiratja azt. Ebben a sírásban valószínűleg benne van az ő vallásához és a templomhoz való viszonya is. Az is benne van a sírásban, hogy vallási vezetők elítélik, kitaszítják.

Mert ellenfelet látnak benne.

És kiszolgáltatják a politikai hatalom kezébe. Azt a Jézust, akit mi az Isten fiának vallunk, a saját vallási hagyományán, a templomon, sőt, a város falain kívül adják halálra. Bizonyos értelemben sem életében, sem halálában, elítélésében nincs köze ahhoz, ami körülötte van. Kitaszított. Ha a mai ember vergődését nézzük, lehet, hogy nem gyötrődünk úgy, mint Ő, de hányszor éljük meg a magányunkat, a kitaszítottságunkat, a sehova se tartozásunkat. Ha erről az oldalról nézem, akkor Jézus tanítása valóban út, igazság és élet. Megmutatja azt, hogy az embernek életében az Istennel való kapcsolatát kell elsősorban rendeznie, utána a másik emberhez való viszonyát, és ugyanígy az önmagával való kapcsolatát. Erre kell választ adni a főapátnak, az újságírónak, a traktorosnak és a diáknak, aki még nem tudja ezt, mert fiatal. És ha lehet ezt mondani, akkor éppen ez a kitaszított Jézus Krisztus ad példát, mintát, tanítást ehhez.

Nem lehet, hogy ezeket a fontos alapelveket a történelem során maga a keresztény egyház is elfelejtette?

Dehogynem, ez mindig kísértés. Amikor már a második pápa beszél arról, hogy újra kell fogalmazni az evangéliumot, a jó hírt az embereknek, az nemcsak a kívülállóknak szól, hanem a keresztényeknek is. Mert nekünk is meg kell szabadulnunk egy hamis istenképtől, és fel kell ismernünk Jézus Krisztus atyját, mert így talán újra rálelünk az élet forrására. Ez a kihívása ma az egyháznak.

Fontos, hogy kihozzuk a saját válságából az egyházat mint intézményt, vagy inkább az a lényeg, hogy az emberek megtalálják a helyes útjukat? A rendszer megreformálása lehet a megoldás, vagy az, ha kinő ebből valami új?

Az egyház struktúrája adva van, nehezen változtatható. De emberek képviselik ezt az intézményt is, tehát mindenképpen a szívek, a mentalitás, a gondolkodás átalakítására lenne szükség. Ha az egyházon belül többségbe kerülnek majd azok, akiknek a szíve „másképp ver”, akkor hosszú távon elindul egyfajta megújulás. A kereszténység történetét nézve kimondhatjuk, hogy az Urat feltámadásakor egy maroknyi apostol vette körül, és azért egy maroknyinál ma többen vagyunk.

Bár ehhez kellett a konstantinuszi fordulat is.

A konstantini fordulattal előtérbe került az intézményesített egyház. De pontosan azt élem meg a mi világunkban, hogy a fehér ember kultúrája, amelyet jelentős mértékben a kereszténység is hordozott, most éppen szétesőben van. Ez azt jelenti, hogy a keresztényeknek is új formákat, új kifejezésmódot kell találniuk. Tovább konkretizálom. Megcsodáljuk Szent Istvánt, mint államalapítót és egyházszervezőt. A maga korában, a kor adta lehetőségekhez képest zseniálisan építkezett. Az anyanyelvi misézést vagy az ökumenikus nyitást eredményező, 1965-ben lezárult II. Vatikáni Zsinat után azonban, a 21. században azt gondolom, hogy nem a felülről szervezett egyháznak van esélye, hanem az egyházközségi szinten újjászerveződő, egymást kereső, egymásra épülő közösségeknek, hogy a társadalomban elvégezzék a maguk küldetését és szolgálatát.

És föntről engedik kibontakozni ezeket a közösségeket?

Az átalakulás kikerülhetetlen, mert az élet hozza magával. A keresztény közösségben egyfajta minőségi átalakulás megy végbe. A világnak olyan kínálata és elszívó hatása van, hogy ez többeket elvisz, mert ma sem könnyű kereszténynek lenni, és maradni. Akik maradnak, azok tudatosan maradnak keresztények, mert ez nemcsak elmélet, hanem életgyakorlat is. A kereszténység mindig konkrét, sokszor azon múlik, hogy vasárnap felkelsz vagy nem kelsz fel. Mi az, ami a zsidóságot megtartotta? A szombat. Mi az, ami a keresztényeket megtartja? A vasárnap. De miről szól a vasárnap? Nem csak arról, hogy el kell menni templomba, hanem az ünneplésről, az Istennel való kapcsolatról, az emberekkel való közösségvállalásról, a töltekezésről, a családi kötelékek megerősítéséről, és a pihenésről. Egy ilyen hagyomány, amelyik befelé építkezik, és az Isten felé építkezik, meg tudja tartani a családot és a közösséget. Nálunk meg mindenki ezerfelé fut, és sír azért, hogy szeressék. A vallási parancs azért van, hogy az embert megőrizze, az isteni parancs pedig azért, hogy az embert szolgálja.

Wurmbrandt András

Fotó: O. Jakócs Péter

likeold
a fb oldalunkat