„A jó szövegen, rendezőn és a színészeken kívül szükség van valami furcsa csillagállásra is, hogy egy darab igazán szárnyalhasson” – mutat rá a győri színházban már a 150. előadást is megérő Portugál szerzője, Egressy Zoltán, hogy milyen összetevők kellenek a sikerhez. A 46 éves, József Attila-díjas író az ELTE magyar-történelem szakán végzett, és újságíróként kezdte pályáját.
„A kilencvenes évek elején rengeteg lap alakult, szükség volt fiatalokra. Élveztem, mindenféle műfajt kipróbáltam, a tárcától a több részes riportig. Rengeteg érdekes figurával, élethelyzettel találkoztam” – emlékszik vissza, ahogy arra is, hogy első dialógusa Reviczky Gyula és Jászai Mari elképzelt megismerkedéséről szólt. Ekkor jött rá, mennyire testhezálló számára a drámaírás. „Szerencsés vagyok, mert nekem az írás a legjobb dolog a világon. Ha a végeredmény másoknak is tetszik, az már csak ráadás” – vallja Egressy, aki sokévi drámaírás után találkozott aktuális szerelmével, a prózaírással. Két novelláskötete jelent meg ezidáig, azt viszont korábban nem gondolta volna, hogy regényt is ír majd. Márpedig a jövő héten már a második jelenik meg, Százezer eperfa címmel. Egressy Zoltán két éve a Győri Nemzeti Színház dramaturgja, a következő évadban itt tűzik műsorra Június című darabját, amelyet művei közül az egyik legkedvesebbként tart számon.
Ha már a bevezetőben a furcsa csillagállásról beszélt, maradjunk hasonló furcsaságoknál: a győri színházban ősszel jön a Június. Nem tart attól, hogy a Portugál után óriási lesz az elvárás az új darabjával szemben?
Nem foglalkozom ezzel, a Portugálnak már saját élete van. Nem érdemes a kettőt összemérni, stílusában, témájában is más a két darab. Ha valaki valamiféle „Portugál 2-t” vár, csalódni fog. Ez kicsit költőibb, líraibb írás, de a humor ebből sem hiányzik.
Rég írt már színdarabot. Nem igénylik a színházak?
Senki semmit nem igényel, Magyarországon az írókat általában nem bombázzák a színházak, a kiadók. Nem is baj egyébként, akkor lesz igazán enyém a történet, ha magamtól jutok el odáig, hogy megírjam, ami motoszkál bennem, nem akkor, ha megrendelik.
A közönség reakcióját figyeli?
Korábban figyeltem a nézőket, de most igyekszem az előadásra koncentrálni. Persze minden premier nagyon fontos, főleg egy ősbemutató, a Júniust még nem játszották Magyarországon, iszonyú kíváncsi vagyok, hogy sikerül. De nem görcsölök rá, csak szurkolok.
Amiatt nem izgul, hogy mit tesznek a szövegével?
Nem szeretem, ha bármit tesznek vele, főleg ha beleírnak, de azt sem, ha meghúzzák, bár indokolt esetekben megértő vagyok. Egyébként nem okvetetlenkedek próbákon, nem instruálom a színészeket a rendező háta mögött, nem „leskelődöm”.
A győri színházban sem?
Ez speciális helyzet, hiszen itt dolgozom, de nem ülök majd Forgács Péter nyakán. Kiválóan megcsinálta a Portugált, sőt, azóta a Kék, kék, kéket is megrendezte, biztos vagyok benne, hogy most sem lesz különösebb probléma.
A sok darabja közül miért a Júniust választották?
Azt hiszem, szereti a darabjaimat, szinte az összes felmerült már, ahogy egy új megírásának az ötlete is. A Júniust valamennyire én „nyomtam”, mert ez talán a legkedvesebb nekem a meglévők közül. Szép Ernőnek írtam, az ő Május című drámája miatt, ami gyönyörű lenyomat az akkori idők Budapestjéről, világáról, a kor hangulatról, nyelvezetéről. A Június is ilyesmi akar lenni – de a máról szól természetesen. A szereposztás kimondottan sokat ígérő: Kiss Tünde, Sándor Péter, Balikó Tamás, Szina Kinga, Budai József, Sárközi József és Ungvári István játsszák a legfontosabb szerepeket.
Az előbb említette, hogy a színház dramaturgjaként is dolgozik, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy jolly jokerként.
Az a felállás, hogy a rendezők bármivel hozzám fordulhatnak, ha gondjuk van mondjuk a szövegkönyvvel, hozzáteszem, nem jellemző ez, de a lehetőségük megvan rá. Javaslatokat teszek az évadokkal kapcsolatban, közönségbeszélgetéseket tartok, valamint egyfajta kapcsot képzek a kortárs drámaírók és a színház között. Hat-nyolc jó címet felsorolni, az igazgatónak ajánlani persze nem olyan nagy dolog, de a társulatot most már alaposan megismerve, adott színészekben gondolkodva tenni mindezt inspiratív és érdekes. Néha adódnak persze nehézségeim, én írtam például a műsorfüzetbe a szinopszisokat, és a Júniussal bajban voltam… Végül egy kis dialógust ragadtam ki a szövegből. Mégse vette volna jól ki magát, ha elkezdem méltatni a kortárs remekművet… Örülnék, ha a jövőben írhatnék egy darabot a társulatra, elég jól ismerek már mindenkit, erős csapatnak tartom, jó feladat lenne.
Sok mindent kipróbál, így van ez a különböző műfajok között is. Bár először tiltakozott, hogy regényt írjon, most túl van a másodikon. Nagy viharral járt az alkotás?
Nem tiltakoztam, csak nehezen tudtam elképzelni. Az első, a Szaggatott vonal nem is regénynek indult, hosszú novellát terveztem, aztán másképpen alakult. Most ehhez képest egészen más volt a helyzet. Fura, de a címe volt meg először…
Százezer eperfa. Ismerős még az első regényéből: „bizonygattam az osztályfőnöknőnknek, százezer eperfánk van otthon”.
Motívumok, mondatok, adott esetben szereplők „folytatják” egymást és magukat, ilyen módon kapcsolódnak egymáshoz az írásaim. A „százezer eperfa” szókapcsolatról azonnal azt gondoltam, jó cím lehet majd egyszer valamihez. Már csak azt kellett kitalálni, mihez. És egyszercsak megíródott a regény…
A szélcsend központi szerepet kap a regényben. Miként lehetséges, hogy elálljon a szél a Kárpát-medencében?
Sehogy, ez nem lehetséges. De hát ez egy fikció. A történet szerint a Kárpát-medencében megreked a levegő. Innentől ez nyilván szimbolikus mese, de ha a nem annyira bonyolult jelképrendszer valakit nem érdekel, még magával ragadhatja a hat főszereplő története. Mert a lényeg mégiscsak ez: a kialakuló abszurd helyzetben az emberi kapcsolatok működése.
A politikát nem fújja bele a szél a sztoriba?
Nem akartam kifejezetten politikai pamfletet írni, bár nehéz ennek ellenállni manapság, viszont kikerülni sem lehetett teljesen: ha Magyarországon beállna egy ehhez hasonló természeti katasztrófa, nyilván megszólalnának a politikusok. Hiteltelen lett volna kihagyni egy ilyen szálat. Persze ezt nem elaprózva, mondjuk pártpolitikai szintre lealacsonyítva kell elképzelni, az egyébként is nehéz lenne, néha annyira kisszerű, ami történik körülöttünk, hogy íróként zavarban vagyok, hogy lehet megfogni vagy ábrázolni a rengeteg pitiánerséget. A színházba is csak óvatosan szivárog be mostanában a közélet, ott meg talán a rossz beidegződések, a félelmek szabnak korlátokat. Ugyanakkor tágabb értelemben az égvilágon minden „politika”, a kifejezés a polisz szóból származik, a közösség ügyeiről való beszéd pedig fontos, mindig, mindenkor: a művészetnek elsősorban arra kell reflektálna.
Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali gábor