Esőemberként lép a győri színpadra Kulka János

„Nagyon sokat tanultam magamról és az autizmussal élő emberekről” – mondta lapunknak Kulka János, az Esőember című híres film színpadi változatának főszereplője annak kapcsán, hogy a darabot a Győri Nemzeti Színházban is játsszák március 11-én.A színész egy autistákkal foglalkozó intézményben készült fel a szerepre, amit élete egyik legnagyobb ajándékának tart.

Azt mondta, mindenkiben lakik egy autista gyerek. Mit ért ezalatt?

Úgy gondolom, nagyon sokan élünk mindennapi autizmusokkal, mindegyikünknek vannak megmagyarázhatatlan, furcsa szokásai. Sokan reagálunk különösen váratlan helyzetekre vagy nem találjuk fel magunkat számunkra ismeretlen szituációkban. Többen nem tudunk feldolgozni számunkra új helyzeteket. Ezeket gondolom a mindennapi autizmusainknak.

Azonkívül, hogy egy nagyon sikeres szerep, mit jelent önnek az Esőember, mit tanult tőle?

Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de szerepként is az életem egyik legnagyobb ajándéka. Nagyon sokat tanultam magamról és az autizmussal élő emberekről. Hálás vagyok, hogy találkozhattam velük, és ha átmenetileg is, de befogadtak maguk közé. Ez hatalmas segítséget nyújtott abban is, hogy megértsem, saját magam elfogadásának, saját magam tanulásának soha nincs vége. Az ember az ötvenes évein túl is választ kap olyan kérdésekre, amikre azelőtt nem. Tehát az önismeret, a saját magam megismerésének útján is lényeges állomás volt az autistákkal való találkozás.

Milyen kérdésekre kapott választ?

Számos aprónak tűnő, de nekem fontos dologra, például számomra is megmagyarázhatatlan tulajdonságaimra, amikkel kapcsolatban már nem a miérteket kell keresnem. Egyszerűen csak megértettem, nagyon sok dolog van bizonyos vonásaim mögött. Például hogy egy idegen társaságba való belépést hogyan kezelek, vagy miért tájékozódom nehezen. Egyszerűen arra is tanított, hogy jó, ha az ember legalább fejben tudja, mi történik vele, és ezért talán képes kezelni a hirtelen és váratlan dolgokat.

A hálán kívül miért érzi fontosnak, hogy az „esőemberek” mellé álljon az Autisták Országos Szövetségének nagyköveteként?

Egyrészt az olyan sorsú embereknek, mint mi, tehát azoknak, akiknek megadta az élet, hogy ismertek legyünk, és megadta az egészen ritka lehetőséget, hogy néhányunknak talán hisznek is, nekünk kötelességünk, hogy – sok idézőjelben – a „vesztes” oldalára álljunk. Tehát olyan embereket és ügyeket támogatnunk kell, akik, amik egyedül nem kapnának figyelmet, elmennénk mellettük az utcán. És azért, mert szeretem őket.

Olvastam, hogy kezdő buddhistának vallja magát.

Látja, ezért nem szabad ilyeneket nyilatkozni. A legszörnyűbb dolog a virtuális világban, hogy tulajdonképpen az ember a világnak nyilatkozik. És azzal a teherrel, hogy egy-egy mondatot még nyolcvanszor hallani fog. Szóval a fenti mondatot megbántam és azt is, hogy erről egyáltalán beszéltem, mert egyrészt magánügyemnek tartom, másrészt gyakorlatilag semmit nem tudok a buddhizmus tanításaiból. Ezért is hangsúlyozom a kezdőt, és inkább azt mondanám, hogy azt próbálom megtanulni, hogy uralkodjak az indulataimon, legyek mindig észnél, próbáljak a jelenben élni. Szóval ilyen kicsinek hangzó, de annál nehezebb alapvetéseket próbálok elsajátítani.

És az igaz, hogy a szabadsága a legfontosabb, az jelent biztos pontot az életében?

Nem biztos pont, egyre kevésbé biztos, de makacsul ragaszkodom hozzá. A legfontosabb dolog az ember életében, hogy szabad legyen.

És ez mindig boldogsággal jár?

Nem-nem. Szerintem a szabadságot ki kell vívni, harcolni kell érte. Én annyira szerencsés voltam egész életemben, hogy ez a szabadság – már amennyire egy színész szabad tud lenni –, szóval a belső szabadságom vagy a gondolataim, döntéseim szabadságát igyekeztem megőrizni. Szerintem az egy alap. És aztán hogy az boldogságot okoz-e… Igen. Mert amikor döntök egy helyzetben, például hogy szabad legyek, vagy elfogadjak olyat magam fölé, amivel nem értek egyet, akkor persze, hogy boldoggá tesz, ha a szabadság mellett dönthetek. Bár ez lehet, hogy túlzás. A szabadság alapvető.

Zoljánszky Alexandra

Fotó: Varga Imi