Egy szenvedélybeteg terápiás naplója

„Egy élő halott nézett vissza rám a fürdőszobatükörből. Tudtam, vagy beledöglök, vagy abbahagyom” – így kezdte nekünk vallomását a Győrben indult "Tisztás" csoport egyik résztvevője arról, hogyan vált szenvedélybeteggé. A helyzet egyébként országos szinten egyre rosszabb: már 12 éves gyerekeknek is működtetnek elvonót.

„Egy vásárlómtól hallottam a noszlopi rehabról. Két hetet adtam magamnak, hogy lekattogjak még azelőtt, hogy bemegyek. Nem aludtam, remegett a kezem, izzadtam, hánytam, azt hittem, szívrohamot kapok. Többször olyan légszomj tört rám, mintha egy bura lett volna a szám előtt, amiből elfogy az oxigén. Minden szerhasználónak felteszik a kérdést: miért? Rossz társaságba keveredett vagy csak kíváncsi volt? Pedig soha nem itt kezdődik. A rehabon fel kellett tárnom az egész múltamat, semmi sumákság, szembe kellett néznem minden elcseszett részlettel, hogy kijavíthassam a személyiségem hibáit. Itt a terápiás füzetem, olvasok fel belőle, ha akarod. 35 részben hoztam le a 22 évemet. Legelső emlékem, hogy édesapám csontrészegen ér haza és rá akarja rúgni édesanyámra az ajtót, aki sírva könyörög neki, hogy hagyja abba. Noszlopon tudatosult bennem, hogy a sok félelem, sírás, agresszivitás miatt váltam problémás gyerekké. Mert nem tudtam feldolgozni, beszélni róla, hogy alkoholista volt. Iskolás koromban váltak el, hatalmas törést okozott, utólag úgy tűnik, az sem használt, hogy pszichológushoz járatott anyám. Beletemetkeztem a számítógépezésbe meg a haverokhoz menekültem, így próbáltam apám szeretetét pótolni, aki a láthatások 95 százalékában részegen várt. Egyfolytában szidták egymást, apám és anyám, én meg nem értettem, összezavarodtam. Leírhatatlan szomorúságot éreztem. A rehabon mindennapi rutinná vált a szembenézés. Minket, szenvedélybetegeket elvisznek az érzéseink, meg kellett tanulnunk, hogyan nézzünk velük szembe drog nélkül. Kábé száz ember fordult meg ott a bent töltött egy évem alatt, az összes önbizalomhiánnyal küzdött. Megtanultuk, hogy kommunikáljuk ki a bennünk lévő dolgokat. 9 éves voltam, amikor anyám frufrut nyíratott nekem, mint valami kislánynak. Szétszekáltak az iskolában, én meg ahelyett, hogy megpróbáltam volna anyámat meggyőzni, inkább agresszív lettem az osztálytársakkal, amitől még rosszabb lett minden. Anyám szigorú családban nőtt fel, amit nálam próbált kompenzálni, de máig nem értem a viselkedését, engedett is, meg nem is. Nyaralás helyett én is csak kapálni jártam a nagyszülőkhöz. Anya élettársa volt az egyetlen felnőtt, akivel normálisan tudtam beszélgetni. 12 évesen kisgimnáziumba jelentkeztem, oda, ahol apám tanult. Első félévben megbuktam, a szüleim előtt is, semmirevalónak éreztem magam, meg elutasítottnak. Szép lassan alakult ki a társfüggőség, már a kamaszkor előtt a lányoknál kerestem a kapaszkodót. Előfordult, hogy mindent feltettem a semmiért, ékszerboltot raboltam, hogy lejussak a kalocsai szerelmemhez. Sokszor csalódtam. De soha nem az anyagi támogatás hiányzott az életemből. Anyám az érettségi előtti nap azt mondta, nem mehetek haza, ha megbukok. Elrohantam otthonról. Ezután kizárt a házból a saját anyám. A szomszédhoz kéredzkedtem be, onnan mentem reggel étlen-szomjan a magyar vizsgára. Ezzel a teljes elutasítottságérzéssel nyomtam le az egészet. Végül sikerült, anyám elé tudtam tenni azt a szar kék papírt, amiért hónapokig terrorizált. Egész későn, 19 évesen kezdtem aktív szerhasználó lenni. Három évig herbáloztam. A rehabon azt mondták, patkány- és csigaméreg, hullabalzsam és csavarlazító az összetevői annak a szemétnek. Soha nem beszéltünk a konfliktusainkról. Az érettségi után széthullott a csapat, a barátnőmtől meg eltiltottak a szülei. 21 évesen költöztem el otthonról. Nullának éreztem magam, s hogy legyen pénzem, tekintélyem, önállóságom, dílerkedni kezdtem. A netről rendeltem a cuccot, grammját 4-600 forintért. 20-30 cigit elszívtam egy nap, fél óra után már jöttek az elvonási tünetek. Szerencsére szakmát még sikerült összeszednem, erősáramú elektrotechnikus lettem. Aztán kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Otthagyott a barátnőm is, csak a vásárlóimmal volt kapcsolatom. Kettesben maradtam a bióval, mardosott a magány. 2014. október 13-án kezdtem el lerakni az új életem alapjait az Alkohol-Drogsegély Ambulancia Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthonában, mint társ- és kábítószerfüggő szenvedélybeteg. Letört a menő csávó álarc, beláttam, hogy addig megbuktam az életben. Mentort tettek mellém, mintha apukát kaptam volna. Őszinteség, alázat, tisztelet, elfogadás és szeretet – ezek voltak a rehab működésének alappillérei. Néhány napja vagyok kint. Azonnal Győrbe költöztem a nővéremhez. Sokat sírok, az új életben nincs segítségem, most nem torzítja el semmilyen anyag az érzéseimet. De közben kíváncsiság is van bennem, milyen lesz az élet a Noszlopon megszerzett tudással. Örökre szenvedélybeteg maradok, együtt kell azzal élnem, hogy egyszer már megbuktam… De bármi is érjen, józanul akarok megdögleni.”

Elindult a “Tisztás” csoport

„Miután a szenvedélybetegek kijönnek a rehabról, hirtelen légüres térbe kerülnek. Ezért hoztuk létre a „Tisztás” csoportot a szer nélküli életet választók számára” – mondta el Mátai Enikő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által működtetett SzíneStér vezetője és hozzátette, a 18 éves kor alatti győri középiskolások közel 30 százaléka kipróbál valamilyen illegális szert, s a fiatalok 5 százalékából problémás szerhasználó válik a kutatások szerint. Az új pszichoaktív szerek átrendezték a „piacot”, egyre korábban kezdik a fiatalok a drogokkal való ismerkedést. „Erre viszont nincsenek kész válaszai a rendszernek. Szegeden nyáron, Ráckeresztúron nemrég nyíltak meg az első tinirehabok, ahová 12 éves kor feletti fiatalokat várnak. A mi csoportunk is az új típusú ellátórendszer mozaikdarabja”. A Plazában működő SzíneStér egy prevenciós jellegű szabadidő központ, ahol napi kapcsolatban állnak a kamaszokkal, akiknek életkori sajátosságuk az élménykeresés.

A Tisztás csoportban szakemberek által irányított, rendszeres találkozások alkalmával segítenek a visszailleszkedésben, főbb témák: stresszkezelés, önismeret, társas kompetenciák, párkapcsolati problémák stb.

Érdeklődni lehet Péntek Mónika csoportasszisztensnél e-mailben: pentek.monika@maltai.hu, a 06-30/827-2461-es számon, vagy a foglalkozás helyszínén, a Családi Kör Centrumban (Győr, Szigethy Attila u. 109.).

Zoljánszky Alexandra