Dolhai Attila: Még nem tudom elengedni a musicalt

„Akkor tud igazán katartikus lenni egy előadás, ha sokunknak van mondanivalója, mindenkinek a maga szerepében” – mondta lapunknak Dolhai Attila karácsonyi koncertje előtt.

A Dolhai családban három a kislány. A lányai mire tanítják önt?

Türelemre. Arra, hogy miként lehet ebben a rohanó világban megtalálni a napi egyensúlyt. Előfordul az is, hogy számon kérnek. Nem tudom, hogy mire taníthatnak még meg, de úgy hiszem, hogy az együttélés következményeként valamilyen irányba formáljuk egymást. Én őket, ők pedig engem.

Legújabb szólólemeze valódi önvallomás, a dalszövegek pedig egyediek. Mi ihleti meg?

Nyitott szemmel járok a világban, figyelek a zenére, és gondolkodom, hogy mit akar nekem mondani az a dallam. Nem születhet dal anélkül, hogy ne szőném bele egy kicsit a pillanatnyi hangulatomat, érzéseimet. Kell, hogy rólam is szóljon a dalok szövege, de mégse legyen annyira személyes, hogy ne érintsen meg másokat. Van úgy, hogy napokig a fejemben jár egy élmény, azzal fekszem, azzal ébredek. Majd egyszer csak kibújik egy-egy sor vagy kettő, egy szófordulat, és akkor az úgy játékosnak tűnik, a fantáziám pedig történetté alakítja a gondolatokat.

„Ha nincs tartalma a mosolyodnak és nem szól valamiről a gondolat a szemedben, akkor nem fog működni a szerelmes karakter” – mondta egy interjúban. Hogyan hangolódik a romantikus szerepekre?

Általában nem gondolom a figurákat romantikusnak, a darab szituációi úgyis megteremtik magát a romantikát. Épp hogy kicsit a képzelgés ellen szoktam dolgozni úgy, hogy játékosra veszem az alakítást. Ha látunk egy jókedvű fickót, nem tudjuk róla eldönteni, hogy a szerelem okozta-e az ő boldogságát, vagy esetleg más. Én mindig a vidámság oldaláról közelítem meg, és nem a szerepre szoktam hangolódni, hanem sokkal inkább a partnerekre. Figyelem a partnereket, kiben mi a szerethető, és erre koncentrálok, amikor éppen szépen nézek rájuk.

Fontosnak tartja, hogy ne csak a nézőtéren, de a színpadon is érezhetővé váljon a katarzis. Ön szerint mi kell a katarzishoz?

Számomra a katarzis hozzátartozik a színházhoz, méghozzá nagyon. Az kevés, hogy jól kell esnie. Talán az, amikor a néző figyelmét teljesen leköti az előadás, magával ragadja a történet, kívül marad minden, és a végén azt érzi, hogy valami felettébb tartalmasat kapott az estétől. Ehhez idő kell, nyilván nem az első pillanatban születik meg az élmény, türelmesnek kell lennünk a színpadon, és a másik oldalon a nézőknek is. Akkor tud igazán katartikus lenni egy előadás, ha sokunknak van mondanivalója, mindenkinek a maga szerepében. Sokféle katarzis létezik, de a lényeg, hogy valamilyen legyen.

Elengedhetetlen a közönséggel való kapcsolattartás az előadások alatt?

Igen, hiszen azáltal érezhetjük, hogy hatottunk-e rájuk vagy sem, és ez mindkét esetben meghatározza a „hogyan tovább”-ot is. A magyar közönség nagyon szereti mutatni a tapsokban, hol is tart számára a darab. Az nagyon ritka, hogy összemegy a függöny, és annyira sokkoljuk a nézőket, hogy még nem érzünk ebből semmit, csak amikor vége, kimegyünk, és hirtelen a tapsukkal szinte szétcsapnak minket.

A musical hercegeként emlegetik, de maga mögött tudhat már több nagyobb operettszerepet és túl van az operai bemutatkozásán is.A musicalt lassan kiváltja az „új” műfajokkal?

Ismerkedem a műfajokkal és azon vagyok, hogy idővel az operettekben is hasonló sikereket érhessek el, mint a musicalekben. Egyelőre azonban még nem tudom elengedni a musicalt mint műfajt, pedig ez lenne a feltétele annak, hogy akár az operával is komolyabban foglalkozhassam. Dolgozunk érte, aztán majd meglátjuk, az élet megadja-e azt az ajándékot, hogy esetleg tíz év múlva úgy beszélgethessünk, hogy már az opera világában is jártasabb legyek.

Horváth-Simon Barbara

Fotó: Marcali Gábor