Szeretni kell, ennyi az egész – éneklik a régi, dallamos, de rém butácska dalban.

Ezt a túlbájolgó, érzelmi slágerreceptet a fiatalok így önmagában szerencsére nem ismerik, legfeljebb az öregedő emberek szívében nyílnak ki hallatára régi szerelmek és emlékek piros rózsái és szegfűi. Mert rendben van, hogy szeretni kell, de ez nem csak „ennyi”. Csupán szeretni legfeljebb a régi, népies konyhai falvédők színvonalán lehet. Igaz, főleg a nőnapon, a nők szívesen fogadják a virágos, illatos gesztusokat, és kevesebben gondolnak arra: mekkora velük szemben a férfitársadalom adóssága nemzetközi és hazai szinten egyaránt. Eloszlatni az előítéleteket, a megkülönböztetést a munkában, a fizetésben és az előmenetelben.

Sokszor hiányzik a hiteles és nem hízelkedő kedves szó, a tudatos megbecsülés, az empátia, és az értük történő áldozatvállalás, a védelmező szándék. A hölgyek persze még egy szál virágért is hálásak tudnak lenni. Nyilván nem olvasható a nők tollából olyan jelképes hirdetés a virágot osztó napokon, hogy mondjuk: „Anyósnyelvként ismert szobai tigrislevelet, vagy frissen vágott bársonyos fekete tulipánt szívesen elcserélnék egyenjogúságra.”

Mert az egyenjogúság nem bolti termék, azt vásárolni nem lehet. Annak meg kell érni egy társadalomban, ráadásul még a hervadás veszélye előtt.