Vanda 14 éves, de már bő 15 éve a „kézilabdapályán van”. Hogyan lehetséges ez? Nem, nem időutazó. Sorsa talán már akkor megpecsételődött, mikor édesanyja vele a pocakjában kézilabda-edzőként tevékenykedett. Bemutatjuk Pánczélné Ruskó Katalint és lányát, Vandát.

„Akkor felmerült már bennem az a gondolat, elképzelhető, hogy nem tudom majd fegyelmezni a saját lányomat, észre se veszi, majd, ha felemelem a hangomat, mert mindig azt hallotta, ahogy másokat utasítok, instruálok, kiabálok velük, vagy lehet, a sípszó nyugtatja majd meg, ami szintén végigkísérte a vele való várandósságamat” – kezd bele közös történetének elmesélésébe Pánczélné Ruskó Katalin.

Mikor kezdtek el kézilabdázni?

Kata: Az általános iskola második osztályában kezdtem el kézilabdázni Basák Zoltánnál, majd Róth Kálmán és Konkoly Csaba voltak a nevelőedzőim. Mindegyiküknek nagyon sokat köszönhetek, s nem lehetek elég hálás, hogy ilyen kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt.

Az érettségiig, ifjúsági szintig az ETO-ban kézilabdáztam, majd Orosházán játszottam egy évet, volt egy rövid külföldi kitérőm, végül Kiskunhalason töltöttem négy évet. NB I-ig jutottunk azzal a csapattal, nagyon szerettem ott játszani, azok az évek rendkívül meghatározóak voltak számomra. Viszonylag hamar abbahagytam az aktív kézilabdázást, mert akkor, 2007-ben visszaköltöztünk Győrbe, márciusban megszületett az első gyermekem, Bence. Még abban az évben Kálmán bácsi a szárnyai alá vett, s tulajdonképpen azóta az ETO utánpótláscsapatának az edzői stábjában dolgozom.

Vanda: Én ovis voltam, mikor elkezdtem kézilabdázni, anya volt az első edzőm, onnantól nagyjából négy évig. Jelenleg a Győri ETO KC Utánpótlás Akadémia 4-es csapatában játszom, Kilvinger Viktória vezetőedző irányítása alatt.

Ki akarta, hogy Vanda is erre a pályára lépjen? Szó szerint a kézilabdapályára…

Vanda: Én szerettem volna, anya sosem erőltette ezt. Ha csak ő akarta volna, nem hiszem, hogy még mindig kézilabdáznék, rengeteget bele kell ebbe tenni, átlagosan heti 6 edzésem van. Az nagyon sokat jelent nekem, hogy ilyen családi háttérrel rendelkezem, mindenben támogatnak és mögöttem állnak.

Nem láttam és nem is látok magam előtt olyan jövőképet, amiben valamilyen módon ne szerepelne a kézilabda. Ha esetleg nem is profi játékosként, akkor edzőként, vagy más egyéb ebben a sportágban dolgozó szakemberként.

Kata: Nem én akartam, hogy kézilabdázzon, sőt minden más sportot kipróbáltattam vele, de egyszerűen ő hallani sem akart másról.

Hasonlít a játékstílusuk?

Kata: Én nem látom magam a mozdulataiban, de mások már megjegyezték, hogy sok mindent úgy csinál, mint ahogy én annak idején. Amit viszont már kicsiként is megfigyeltem, hogy benne megvan ehhez a játékhoz szükséges bátorság, zsiványság, ami belőlem hiányzott játékosként.

Melyik az első közös kézilabdás emlékük?

Vanda: Nekem az első kézis emlékem anyával ovis koromból van.

Kata: Az első kézilabdás emlékem Vandával kapcsolatosan nagyon furcsa, Mosonmagyaróváron voltunk egy szivacslabdatornán, néztem a játékát, hogy milyen ügyesen dob, nagyon cukin örült a góloknak, én pedig nagyon büszke voltam rá, de nem tudtam eldönteni, hogy édesanyjaként vagy az edzőjeként érzem, azt, amit… jött először a libabőr, majd a könnybe lábadt szem.

Volt-e valaha konfliktusuk a kézilabda miatt?

Vanda: Volt egy időszak, mikor sok vitánk volt amiatt, hogy azt gondoltam, másokat gyakrabban megdicsér, mint engem. Folyton azt éreztem, hogy tőlem többet vár, mint a csapattársaimtól, ami nyilván azért volt, mert a gyereke vagyok, és azt akarta, hogy én legyek a legjobb. Akkor úgy döntött, hogy nem lesz tovább az edzőm.

Kata: Így van, meghoztam a döntést, hogy furán hangzik, de innentől kezdve az anyukája akarok lenni, nem pedig az edzője, leadtam a csapatát. Érdekes egyébként, hogy Vanda nem szólított anyának a pályán, ahogy beléptünk a terembe, onnantól kezdve magázott és Kati néninek hívott, mint a csapattársai, pedig sosem kértem tőle ezt.

Mit tanultak a másiktól?

Vanda: Ha a kézilabdára gondolunk, akkor én mindent anyától tanultam. Ovis koromtól ő volt az edzőm, tehát kijelenthetjük, hogy ő tanított meg kézilabdázni. A legfontosabb mondat pedig, ami mindig a szemem előtt lebeg és tőle hallottam: az alázat legyőzi a tehetséget.

Kata: A határok tartása és meghúzása az életemben, hogy hol különül el egymástól a család, a sport, a munka, a magánélet, ezeknek a területeknek a kijelölése és kimondása másoknak.

Kiskorában szeretetgombócnak hívtam, már akkor olyan kedvességgel fordult az emberekhez, ami a mai napig megvan benne, ez a feltétel nélküli szeretet, és segítségnyújtás mások felé, úgy veszem észre, meg is találják ezzel, sokszor fordulnak hozzá, ha támaszra, tanácsra van szükségük.