A főzés a szeretetnyelvem. Az evés pedig a szeretett elvem. Akár mottóm is lehetne – ha nem derült volna ki, hogy a szeretetet néha túlfőzöm, néha odaégetem, néha pedig egyszerűen nem értem a receptet.

Beszélgetés magammal:

Hogy szeret egy bak?
Kicsit nyersen, rágósan, hidegen és egyszerűen – de soha nem ízetlenül.
Pontosan így főzök. És ezt mostanra elfogadtam magamban. Azt is, hogy januártól, egy szigorú diéta közepén kell majd új nyelvet tanulnom arra, hogyan szeressek tovább.

Adott egy életközépi válságban szürkülő anyuka.
Olyan nő, aki egy ponton már nem tudja eldönteni, mikor lett erős, és mikor fáradt bele abba, hogy mindig annak kell lennie. A munkájában nem talál kapaszkodót, a családjában nem talál tükröt, és közben túl sokszor mondja azt: „mindegy”.

Ilyenkor jönnek a tévéműsorok.
A gondosan kitalált menekülőutak.
Míg más új hobbiba menekül vagy munkahelyet vált, én jelentkeztem egy realitybe. A Next Top Model már lement – maradt A Séfek Séfe.

Nem viccből.
Menekülésből.

A családom támogatott. Néha lelkesen, néha aggódva, de mindig mögöttem állva. Az egész őrület nem a kameráknál kezdődött: castingok, előválogatók, helyzetgyakorlatok, kényszeredett mosolyok és túl sok „légy önmagad”.

Egy forgatás embert próbáló.
Ha szereplőként a legjobb arcodat akarod hozni, közben pedig nem akarod elveszíteni magadat – az külön sportág. Nekem nem ment hibátlanul. Sőt.

Imádtam, hogy sminkesek és fodrászok vettek kezelésbe. Jó volt olyan nőnek látszani, aki „össze van rakva”. Olyan ruhában főztem egy stúdiókonyhában, amilyenben otthon soha. Csak közben kiderült: a konyha okosabb nálam. A sütő beszélt, a főzőlap villogott, én pedig ott álltam, mint a rezsós korszak egyik utolsó mohikánja.

Sebaj – gondoltam –, majd desszertben megmutatom, ki vagyok.
Egy császármorzsa mindig betalál. Elméletben. Gyakorlatban nem árt megsütni. És ízesítni is. Na, nekem ez sem sikerült.

Az értékelésnél sírtam. Hangosan. Kontroll nélkül. Mintha ez lett volna a műsor dramaturgiailag legfontosabb eleme. De, aki ismer, tudja: képes vagyok egy szúnyognak temetést rendezni. Ha valaki elesik az utcán, sírok. Egy elrontott menü után ez már csak következetesség kérdése volt.

Miért mentem el, ha tudtam, hogy nem ez az én pályám?
Mert pontosan ezt akartam érezni.
A kényelmetlenséget. A kiszolgáltatottságot. A határaimat.

És mert megígértem a lányomnak.
Hogy megmutatom: nem baj, ha nem vagy tökéletes. Az a baj, ha nem mersz nekivágni.

Ciki volt? Nagyon. De csak három napig tartott, mint minden csoda. A tanulság viszont velem maradt.

Ma boldogabb vagyok. Nem hangosabban. Nem látványosabban. Csak csendesebben biztosabban. Erősebb vagyok – úgy, hogy már nem akarom mindenkinek bizonyítani.

A véleményeket továbbra sem viselem jól. Bőgni fogok rajtuk. Aztán nevetni fogok magamon. Ez vagyok én.

Készülök-e újabb megmérettetésre kamerák előtt?
Nem.

Most ott vagyok, ahol lennem kell. A helyemen. Ott, ahol épülök, fejlődök, változok – nap mint nap. És ez jó. Ez az élet. Ez vagyok én.