A Valentin-nap lassan kötelező programmá válik, mint egy éves szűrővizsgálat: tudjuk, hogy menni kell, csak közben elfelejtjük, miért. Olyan ez, mint amikor a karácsonyfát keressük a díszek alatt.

Fiatalon még talán ciki, mert ki tudja, a kiszemelt viszonozza-e egyáltalán a szerelmesek napi jelzést. Esetlenül válogatunk a képeslapok és haszontalan giccsek között. Érettebb korban szintén zavarba ejtő, mert túl díszes, túl hangos, és valahogy semmi köze ahhoz, amit szerelemnek hívunk.

Lufik, szívecskék, rózsaszín vattacukros gyümölcstálak, bordó mázas süticsodák, mindenhol akciók és páros csomagok. Persze egy szál virág vagy egy finom csoki mindig kedves ajándék. A baj inkább az, hogy – mint manapság szinte mindennel – ezzel is túllövünk a célon. Mintha már nem lennénk képesek szavakkal, figyelemmel vagy csenddel kifejezni az érzelmeinket, csak csomagolópapírral.

Amerre nézek, plüssmacit vagy egy karácsonyról itt ragadt, szívet szorongató manót tolnak az arcomba. Olyannyira, hogy már nem is látom tőlük azt az embert, aki az én „Valentinom”. Elhalványult a szeme csillogása, a mosolya, és az illata is csak nyomokban idézhető fel. A cukorszirup eltömíti a fülemet, ezért nem hallom őt, a szám pedig tele pillecukorszívekkel, így ő sem ért engem. Mégis: boldog Valentin-napot…

Évek óta rohanok az ünnepek és események után. Idén azonban másként lesz. Idén megállok. Meghallgatom őt. Átölelve beleszippantok a nyakába, hogy újra hatalmába kerítsen az a mámoros, csendes érzés, mint az elején. Szólok hozzá – nem azt, hogy hozzon tejet hazafelé, hanem azt: jó, hogy itthon vagy. Nem hagyom elveszni ezt, felidézem magamban azt a percet, amikor tudtam, igen ő az. Idén Valentin-napon szeretni fogok. És nem veszek hozzá díszletet.